A Szív, 1984 (70. évfolyam, 1-12. szám)

1984-04-01 / 4. szám

177

dik a fiú lelkiállapotában, és hogy legnagyobb bajának már nem is a nyomorát tekinti, hanem azt, hogy „vétkezett az atya ellen és az ég ellen”, és elismeri, hogy méltó büntetése volna tettének, ha kitagadnák.

Ilyen annak a bűnösnek a lelkiállapota, aki a büntetés veszélye vagy a bűn belső ésszerűt len sége miatt vissza akar térni Isten barátságába, de még nem ébredt tudatára annak, hogy bűnének elhagyására volna még sokkal magasabb rendű, fontosabb oka is: az, hogy a bűn ellentétben áll Istennel, a minden érték teljességével. A szentatyák korában fel sem merült a gondolat, hogy ez a megtérés nem volna jó; hiszen az evangéliumok szerint maga az Úr Jézus számtalan esetben buzdította a bűnösöket a megtérésre, a kárhozat veszélyére és az üdvösség reményére hivatkozva. A középkori gondolkodás a „tiszta szeretet” sürgetése során tudatára ébredt annak, hogy az ilyen bánat még nem jutott el addig a lélekben és igazságban való istenimádásig, amelyet Krisztus Urunk akar látni tanítványaiban. De azt is kidomborította, hogy ez a nem kellőképpen jó érzület mégsem rossz, éppen mert nem végleges, hanem a további kiteljesedés felé nyitott, ideiglenes állásfoglalás: skolasztikus terminológiával él\z simpliciter servilis, azaz tulajdon hasznát kereső, de azt nem mint legfőbb vagy éppen egyetlen normát tekintő magatartás. Aki ilyen szívvel bánja meg a bűnét, annak megtérését a hagyományos kifejezésmód „kevésbé tökéletes bánatnak”, „tökéletlen bánatnak” mondja.

(3) Van természetesen ennél tökéletesebb, mélyebb megtérés is, amelyben az ember nemcsak azt akarja, amit Isten akar, hanem azért is akarja, mert ez az Isten tetszése. Nagy Szent Vazul írta le, hogyan valósulhatna meg ez a teljes megtérés, a tékozló fiú példájában. Elgondolhatjuk, hogy a hazafelé tartó fiú már nem az atya adományaira vágyakozik, hanem az a kívánság vezeti, hogy ismét az Atya fiává lehessen. A nyugati teológusok a középkorban a kelta és germán népek sajátos érzelemvilágának hatása alatt tovább elemezték ezt az értékélményt. Nem egy hittudós (mint pl. Szent Tamás) azon a véleményen volt, hogy a szeretet tökéletesedhet, éspedig nemcsak amennyiben a legtöbbre becsült jó már nem a szeretett személy adománya, hanem a szeretett személlyel való viszony.

Még magasabb foka ennek a szeretetnek, mikor az, akinek a javát akaijuk, már nem a metafizikai „én”, hanem egy új „nagy-én”, a „mi”, amennyiben az értékelő azonosítja magát másokkal, és már nem önmaga számára önző, hanem önzésének alanya a szeretet kö-