A Szív, 1983 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1983-11-01 / 11. szám
486 lásttal, nádszál királyi jogarral és töviskoronával. Pilátus kérdését újra meg újra felteszi minden kor, és a nagypénteki hóhérok gúnyjátéka az idők végezetéig folytatódik. Csak azért van így, mert az Ö országa nem e világból való? De hiszen ennek a világnak az életéért halt meg! Az embert akarta megváltani, az embert, akinek ezen a földön és az egyszer kapott élete során kell üdvösségét munkálnia. Az Isten országának eljöttéért nemcsak imádkozni kell, de azért szorgoskodni, azon munkálkodni, annak érdekében - ez maga legigazibb érdeke és mindazoké, akiket szeret — áldozatosan közreműködni. A magot elhintette a nagy Magvető. Megadja a kegyelem harmatát és napfényét is. Éltető Lelkét küldötte hozzánk. De az ország munkásaivá mégis az embert tette. „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden nemzeteket. Tanítsátok őket megtartani mindazt, amit parancsoltam nektek.” Nincs itt valamialapvető, lényeges magatartásbeli hiba az ember részéről? Csak a getsze- máné éjszakáján volt az úgy, hogy Júdás sürgött-forgott, Mesterét árulta, és a fogdmegeket ellene vezette, míg a tanítványok — még Péter, János és Jakab is — aludtak? Miért szorgalmasabb mindig az ember a rosszra, mint a jóra? Miért ment az ember a fűszerszigetekre árucikkért és nem a lelkekért? Miért fontosabb mindig a kincs, az olaj, a szabadkereskedelem, mint a szeretet szabadversenye? Miért tanította meg a fehér ember, a kereszténység letéteményese, a színeseket előbb a gyilkos fegyverek használatára, mint az evangéliumi szeretetre? Találmányaink, árucik
