A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-11-01 / 11. szám
507 Első pozitív élményünk általában a létezés öröme. De az esz- mélődéssel felmerülnek a szorongató kérdések: Miért születtünk? Miért vagyunk e világon? Mi az értelme az emberi életnek és történelemnek? Mivégre vagyunk a világon? - ez volt a régi katekizmusok első kérdése. Talán kiskorodban Te is megtanultad a választ a kérdésre, de akkor nem fogtad fel horderejét. „Beleszülettél” az egyházba, a keresztény közösségbe, de ma már személyesen is állást kell foglalnod: Hiszel-e az élő Istenben, Krisztusban? Hiszed-e, hogy Isten örök életre hívott? Szüleid talán vallásosan neveltek. Milyen most hited? Eleven, avagy csak távoli emlékképeid vannak gyermekkori karácsonyokról, első áldozásról? Tudod-e, mit is jelent egyáltalán az, hogy megkereszteltek és az egyházhoz tartozol? Kicsoda számodra Jézus Krisztus? Vagy talán már nemcsak az egyháztól és Krisztustól, hanem Istenitől is eltávolodtál? Gyakran ezt hallod magad körül: „Manapság lehetetlen hinni Istenben!” Nemzedékünk mindent megkérdőjelez, így a vallást is. A „tudományos” ember a tapasztalat alapján igazolni akar minden elméletet vagy olyan nézetet, amely korszerűtlennek tűnik. Az igazolás (verifikáció) igénye jogos szellemi törekvés, helye van a vallásra vonatkozó ismeretek elmélyítésekor is. Az éretté váló fiatal átgondoltabb, személyesebb hitre akar szert tenni. Mi sem természetesebb ennél. A hitnek is megvannak az „életkorai”: a gyermeki hit felnőtté válik. Eszmélődve, imádkozva, esetleg társaiddal, szüléiddel megbeszélve a problémákat, több vüágosságot kapsz az élet kérdéseire. Biztosan nem elveszett idő az, amit erre az eszmélődésre fordítasz. A leglényegesebbről, az „egyetlen szükségesről” van szó: Miért élsz, és miért hiszel? Egy életed van, és azt neked kell „megmentened”: neked magadnak kell Isten Lelke segítségével értelmet, vagyis célt és jelentést adnod életednek. ☆ ☆ ☆ Egy kis anekdota figyelmeztet bennünket arra, hogy a végső útra nem szabad üres kézzel és üres szívvel elindulnunk. Csak azok „mentik meg életüket”, akik szellemi alkotásokban és szeretetben gyümölcsöztették képességeiket. Volt egyszer egy herceg, aki udvari bolondjának egy varázspálcát adott át: — Mindaddig megtarthatod, amíg nálad bolondabbra nem akadsz.
