A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-08-01 / 8. szám
362 szerítették őket, képeztek új szót az új fogalomra: a „majdnem" szót tették a „meghalni" szó elé; így fejezték ki, mi számukra a munka. Természetesen az európaiak jövetele előtt is ismerték az élelem megszerzésével járó fáradalmakat. De a vadászat inkábba sporthoz hasonlított, mint a kényszermunkához. Minden komolysága mellett teret hagyott a kezdeményezésnek, a teremtő fantáziának, a játéknak. A munka mindig erőkifejtést, erőfeszítést kíván. De van olyan munka, amely bennünket fejleszt ki a másokért végzett munka eredményeként — és van olyan munka, amelyik a magunk kifejlesztésére nem ad lehetőséget, sőt a kényszer nyomása egyre inkább beszűkíti az embert. Társadalmunkban a munka öncéllá vált, nem az ember kifejlődését szolgálja; az ember a termelés rabszolgája lett. Ezért az emberek menekülni szeretnének munkájuktól — szabad időre, szabad foglalkozásra vágynak. Mikor végre hozzájutnak, szétfolyik a kezük között... és nem gazdagodnak tőle. Charles Baudelaire cinikusan fejezte ki a munka és a szabad idő közötti feszültséget: „Az embernek dolgoznia kell; ha kedve nincs hozzá, akkor azért, hogy kétségbe ne essen. Mert végeredményben a munka kevésbé unalmas, mint a szórakozás." Az ember idegenné lesz önmaga számára, ha élete fölött nem ő uralkodik, és szabadságát elárulta. Valami, úgy látszik, nagyon is pontosan jelzi bennünk, hogy mekkora szakadék választja el az erkölcsi normák szuverén rendjét a kivitelezés eseményeitől. A rend, az önkibontás és az önmegvalósítás belülről sodró rendje szólít, hív, ösztökél, parancsoló erővel sürget, de nem kényszerít. A szabadság mellett csak szabadon dönthetünk. Vannak, akik megoldatlan problémáik elől menekülnek a munkába, szórakozásokba vagy másodlagos foglalatosságokba. Ezekben az esetekben is a munka uralkodik az emberen, és nem áll az ember szolgálatában. Ezért nem is ad lehetőséget, hogy az ember saját magára találjon és szabad legyen. A szabad idő célja: az értelmesen élt élet Szükségünk van rá, hogy a munkahelytől távol elgondolkozhassunk munkánk értelméről, tetteink rugóiról és életünk távolabbi és közelebbi céljairól. Az ószövetségi törvény a heti pihenőnapot, a szabbatot szánta erre. A kereszténység a feltámadás napjára tette át életünk Isten színe előtt való átgondolásának napját, de megtartotta a sorsunk értelméről és tetteink céljáról való imádságos elmélkedés napjának. Csak így szokhatunk hozzá, hogy munkánkat és pihenésünket, tetteinket és életünket a Krisztusfeltámadásánakafényében lássuk.
