A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)

1982-07-01 / 7. szám

298

Negyven nap és negyven éjjel virrasztót! így, étlen-szomjan. A patak friss vize égette torkát, a piros szamóca csak még jobban vérez- te szívét. A nap feketén sütött, a szellő zokogott, a madarak gyászdalt énekeltek.

Végül is az ég kezdett kivilágosodni körülötte. Már tudta, hogy nem maradhat az üres kunyhóban. Vándorbatyuját hát a vállára vette, és mély sóhajjal útnak indult. Sokáig vándorolt erdőn-mezőn, falvakon, városokon át. Útja közben nem hallott semmit, észre sem vett senkit. Csak a saját sóhaját hallotta, csak a saját veszteségét látta.

Mikor megint erdőségbe ért, az út szélén szamócát látott. Mintha Úrnője kínálta volna, mintha az ő mosolya fénylett volna a friss gyümölcsön. Evett, és könnyein át mosolygott.

/ Ősz volt akkor. Szétnézett a dombon. Mintha a sárguló lombok Úrnőjének aranyhaja lettek volna.

— Bármerre jársz, velem leszel, hiszen a szívedben lakom. Szeretsz, és én szeretlek. A Szeretet nem ismer távolságot — hallotta mélyről, mélyről, lelkének legmélyebb rétegeiből.

/

Az égre nézett. Mintha a Kis Úrnő ragyogó kék szemei néztek volna rá. A nap felé fordította arcát; a meleg napfény úgy ért hozzá, mint Úrnőjének bársonyos simogatása. Bármerre járt, vele járt, vele élt. De már nem a kis kunyhóban, hanem a Széles Nagyvilágban.

Gyógyult. Figyelte szívét és lelkét. Úgy érezte, hogy gazdag lett, bár semmije sincs. Bár semmije sincs, mégis gazdag, hiszen sorsának minden lépése, életének minden perce a Szeretet meleg, megbékélt szívdobogásává alalkult.

XV — Az Erdő Bölcsénél

Vándor Emberünk tehát megbékélten járta útját. Látott családokat, akik boldogan vagy boldogtalanul éltek házuk fedele alatt. Sok emberrel találkozott, beszéltek neki ügyes-bajos dolgaikról, sikereikről, terveikről, gondjaikról, bajaikról. Meghallgatott mindenkit, segített ott, ahol tudott. Megszerette az embereket. A vele bizalmatlanokat, sőt ellenségeseket is. Elüldögélt az öregek között. A szegényeket, a gyerekeket, a betegeket egyre közelebb érezte magához.

— Már nem vagyok Vándor Gyerek, Vándor Legény sem; Vándor Ember lettem - mosolygott.

— Lám, hosszú út vezet az élet megértéséhez — dünnyögte magában máskor.

Egyszer útja közben olyan ösvényt látott, ahol alig látszott lábnyom a füvön. Vonzotta ez a rejtélyes, alig járt ösvény. Követte. Vég-