A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-07-01 / 7. szám
299 re egy fa árnyékában kunyhót pillantott meg. A kunyhó előtt nagyon öreg ember üldögélt. Rozsét tett a tűzre, vacsoráját készítette. — Korán készülsz a vacsorakészítéshez, Tiszteletreméltó Aggastyán - köszönt Vándorunk. — Neked készítem, mert éhes vagy — válaszolta az Aggastyán. - Igaz, én is megéheztem — folytatta —, mert ki kellett taposnom az ösvényt, hogy ide vezessen. A Megbékélt Vándor fürkészve figyelte az öregember arcát. — Ismerős vagy nekem, Bátyám. Nem találkoztunk mi már valamikor, valahol? — Találkoztunk — felelte a Fehérszakállas öreg. — Halásztam. A levegőbe vetettem a horgomat. A vízbe estem. Te kimentettél. Amit fogtam, a zafírgyűrűt, neked adtam. — Te vagy hát az öreg Halász? — Én vagyok. Te pedig vándoroltál, és a Gyűrű segítségével megtaláltad az Élő Zafírt. Látom ott a szíveden! Vándorunk megkövültén meredt az Erdő Bölcsére. — És Te, öreg Halász, hogy kerültél ide? — Egy fecske szárnyán. Erre tartott, ott fészkel most a faluban egy eresz alatt az én gyors röptű repülőgépem. Rólam tudhatod, hogy félig halandó vagyok, félig halhatatlan. Az estebéd elkészült. Letelepedtek a fűre vacsorázni. Az öreg Bölcs nem is szólt többet aznap. Kunyhójába vonult pihenni. A Megbékélt Vándor pedig letelepedett a kunyhó előtt, és nézte a hamvadó tüzet. Amikor az elhamvadt, nézte az Ég kis szállongó lámpásait, a szentjánosbogarakat. Amikor azok eltűntek, nézte az Ég messze-messze tüzeit, a csillagokat. Álmában is azokat látta. Az egyikről egy kis Fehárszárnyú Angyal, Úrnője integetett feléje. XV — A Megbékélt Vándor küldetése Az Erdő Bölcse korán feküdt, de korán is kelt. Vándorunk arra ébredt, hogy már kunyhója előtt motoszkál. Együtt mentek a forráshoz mosdani, együtt reggeliztek. Együtt üldögéltek. Vándorunk figyelte az öregembert. Várta, hogy mondjon valamit. Az meg is szólalt, halkan, szinte csak magában dünnyögve. Ilyeneket mondott: — Az idő múló ajándék. Használni kell, míg velünk van. — A Vágy: égető tűz.
