A Szív, 1982 (68. évfolyam, 1-12. szám)
1982-06-01 / 6. szám
262 — Te iS; én is láttuk szemünk fényképezőlencséjével. Képet készítettünk róla. Szívünk melegével életre keltettük a képet, és most már életünk egy része lesz örökre. Eltűnt az őz szemünk elől, de itt maradt szívünkben. Az Erdei Úrnő Barátja szemébe nézett. Ö, belemerülve Úrnője tekintetébe, így folytatta: — Amikor szemeidet rámnyitod, magamat látom ott. Látod-e magadat az én szemeimben? — Igen — suttogta az Úrnő. — Látod — folytatta emberünk —, a szemem olyan, mint egy folyó, és te ott sétálsz a parton. Szemed fénye ott csillog folyom víztükrén. Hidd el, mióta találkoztunk, a világ körülöttem barátságosabb lett, szinte otthonommá vált... A nap utolsó sugarai helyeslő mosolyt küldtek oda, ahol ők ültek kéz a kézben. A faágakon a levelek mintha tapsoltak volna. A lágy esti szél megsimogatta az Erdei Űrnő haját és arcát. — Az őz eltűnt, de bennünk örökre itt marad — sóhajtotta az Úrnő. — Szemed fénye tart engem, ahogy az én szemem folyója tart téged örökre - suttogta az Otthonra talált Vándor. Míg ezt mondta, az Erdei Űrnő elfordította a fejét, és két ragyogó könnycsepp gördült le arcán. XI. A könnycseppek Otthonra talált Vándorunk nem látta a könnyeket, mégis valami szorongást érzett, amire nem tudott magyarázatot találni. Nyugtalanul aludt, álmában szebbnél szebb képek kavarogtak ijesztőbbnél ijesztőbb képekkel. Úgy látta magát, mint egy repülő madarat, amely^fészekre készül szállni. Mikor lecsukta szárnyait, és a fészekhez ért, Úrnője tenyere volt a fészek. Aztán eltűnt a fészek, és a széles, kerek föld látszott annak, ahol száz és száz kismadár csipogott, és tőle várták, hogy etesse, védje, gondozza őket. Aztán halk kopogást hallott. Saját szívét tartotta a kezében. Szívében, kop-kop, Úrnője járt. Milyen jó volt érezni kis lábainak érintését! De hirtelenül az egész Föld látszott dobogó szívnek. — Nem fér el a kezemben, hogyan tartsam? — kérdezte ijedten. Nem, a Föld nem fért a kezébe. Ehelyett a szíve nőtt, feszült a Föld mélyében, átnőtt a Föld kérgén, majd szétszakadt. És már a szívében dobogott az egész Föld.
