A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)

1981-02-01 / 2. szám

90

— Beszéld el előbb, hogy mit testálsz rám, ha möghalsz, akkor mögmondom.

— No - mondja Mihály, kissé kedvederültebben -, ha mög- halok, én ráhagyhatom kendre az egész világot, csak aztán el bírja kend kormányozni, mikora sok nagyfejű sebírja.

— Hát — véli Dékány — nem bírni köll azt, hanem tudni.

— Ugyan — rántja föl a vállát Mihály —, egy kutya az a szóbeszéd, akárhogy mondjuk is.

Dékány hallgat, és a pipával bíbelődik, mert nem akar állni a szárban. Azután kérdezi:

— No, hát tanáítál-e alkalmas tehenet, Mihály?

Legyint a Mihály.

— Dehogy tanáltam. Hiszen éppen azért vagyok ilyen öregku- tyakedvű, hogy röggeltűl kezdve térdig lejártam a lábam, mégse bírtam vonni.

Dékány a pipával bajlódik, és csendesen kérdezi:

— Hát akkor miért gyüttél be a tanyáról?

Mihály nagyot néz rá:

— Miért gyüttem be? Hát mondtam már kendnek, hogy tehenet akartam vonni.

Dékány szelíden évődik tovább.

— De ha nem bírtál... Aki nem bír vonni, mit keres a vásáron?

Mihály gyanakodva nézi. Már látja, hogy a vén tréfacsináló a falhoz akarja állítani. Akkor hirtelen észhez kap, sa homlokára csap a tenyerével.

— No né. Bírni bírtam volna, mert itt van az ára a zsebömben, csak nem tudtam vonni, mert nem tanáltam a kedvemre valót.

Dékány rendbeszedte a pipát, s kinyújtott kézzel eltartva magától nézi. Azután mondja:

— Látod-e, Mihály, hogy más-más dolog az, tudni mög bírni?

A többiek az asztal körül nevetnek. Mihály ezen fölingerül, s azt mondja Dékánynak:

— Ha kendnek ilyen sok esze van, miért nem ül föl vele a fára?

Halottunk: Besze Ilona, Genf (Svájc) — Nyugodjék békében!