A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-02-01 / 2. szám
I mindhárom időszakasza kezdetén sztereotip módon visszatér a beteljesülés eszméje: „Mihelyt Zakariás szolgálatának napjai leteltek" (1,23); „Mikor ott tartózkodtak, elérkezett Mária szülésének napja" (2,6); „Amikor elteltek a tisztulás napjai" (2,22). Az eredeti görög szöveg következetesen a „beteljesedés" kifejezést használja, bár a magyar fordítás ezt különbözőképpen adja vissza. Végül a beteljesedés eszméjét szolgálja János és Jézus születése körülményeinek párhuzamos megszerkesztése is, amely R. Laurentin szerint olyan, mint egy diptichon, kettős szárnyú kép. A kép egyik szárnya a homályosabb, sötétebb előkép; a másik oldalon ott a fényes, világos mintakép. Mindaz, amit Lukács elmond Jánosról, tulajdonképpen az összes ószövetségi előkép összfog- lalata. János az előképek előképe, a közvetlen előfutár, aki után már nem jöhet más előkép, csak maga az eljövendő, akire az ószövetségben minden előkép vonatkozott. Lukács tehát azért állítja Jánost Jézus gyermekségtörténete mellé, hogy ezzel is kifejezésre juttassa az összes előkép beteljesedését, végső mintájához való elérkezését. 8) A Messiás transcendenciája Lukács többet is bizonyít a messiási korszak elérkezésénél: a Messiás istenségét is bizonyítja. Nézzük először az angyali üdvözletben szereplő két alapkifejezést. Az angyal nyíltan „Magasságbeli Fiának" és „Isten Fiának" nevezi Jézust, az eljövendő Megváltót. Magasságbeli héberül Eljön: Isten saját neve az ószövetségben. Ámde ezt a két megnevezést lehet morális értelemben vett „istenfiúság- nak" is érteni, úgy, ahogyan Dávid király utódjának ígérte az Úr: „Atyja leszek néki, s ő fiam lesz nekem; ha valami gonoszát cselekszik, megfenyítem ... de irgalmasságomat nem vonom meg tőle." (2Sám 7,14-15.) Mégis ha e két nevet Lukács első két fejezete egészének hátterében szemléljük, akkor kitűnik, hogy itt nem morális értelemben vett istenfiúságról van szó, hanem arról, hogy a Messiás maga is Isten, aki azonos az ószövetség Jahvéjával. Lukács gyermekségtörténete ugyanis nemcsak Isten Fiának nevezi a Messiást, hanem „Úrnak" és „nagynak" is. Az angyalok Jézus születése éjjelén így tájékoztatják a pásztorokat: „Ma született az Üdvözítő, Dávid városában. Ő a Messiás és az Úr." Az Úr az ószövetségben mindig Jahve kizárólagos neve. Hasonlóképpen a „nagy" jelző, minden hozzáadás nélkül, szintén egyedül Jahvét illeti meg: „Nagy lesz ő: a Magasságbeli Fia." A két templomi jelenet szintén Jézus istenségét bizonyítja. Az ősz Simeon a pogányok „világosságának" és Izrael dicsőségének hívja Jézust. A Szentírás Istenen kívül senkit sem illet ezzel a jelzővel. Azonkívül figyelemre méltó az is, hogy ószövetségi felfogás szerint Isten „dicsőségét", vagyis magát Istent meglátni egyenlő volt a halállal. Ebben a templomi jelenetben is: „halált meglátni" (2,26), „az Úr Fölkentjét meglátni" (2,26) és „dicsőséget látni" (2,30 32) szoros összefüggésben vannak egymással. Simeon meglátta Isten dicsőségét, és utána már meg tudott halni. Ezért nevezi R. Laurentin Simeon énekét a szó legteljesebb értelmében vett eszkatológikus éneknek. Végül halljuk a 12 éves Jézus templomban tett titokzatos kijelentését: 60
