A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)

1981-10-01 / 10. szám

444

zetünk erkölcsi alkatának és üdvtörténeti küldetésének a gyökérzetéből táplálkozunk. Minél többen és minél intenzívebben tesszük, annál jobb. Annál inkább magunkra és egymásra találunk. (Annál közelebb jutunk Istenhez is. Ráadásként megérezzük Isten ízét is magyarságunkban.)

Az évente visszatérő emléknapoknak közösségtudat-építő hatásuk és feladatuk van. A tízparancs előírja a szünnapot, hogy az embernek joga és ideje legyen emlékezni: érintkezésbe lépni egyéni és közösségi életútja kegyelmi pillanataival. A szabadság és a szabadulás állomásaira a szó bibliai értelmében ,,emlékezünk”. A Bibliában az emlékezés megidézi az isteni szabadító erőket, jelenvalóvá teszi az üdvösségtervet. Tudatunkba hozza, hogy azok a szabadító erők, amelyeknek kegyelmi perceit megtapasztaltuk, most is itt vannak köztünk, s az üdvösségterv további valósítására sürgetnek.

Emlékezésünk és eszmélődésünk szempontja — hangsúlyozzuk — nem napi politikai, hanem erkölcsi, és amennyiben az erkölcs vallási megalapozás nélkül futóhomokra épül, vallási is, még pontosabban: üdvtörténeti. Ez az erkölcsi szempont veti fel a kérdést: szabad-e Magyarországon emlékezni a nemzeti lét kegyelmi pillanataira? Szabad-e felidézni azokat a kiváltságos élményeket, amikor a magyar úgy érezte, hogy erkölcsileg felülmúlta önmagát? Szabad-e újra átélni, hogy