A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)

1981-09-01 / 9. szám

416

kölcsi kérdése —, hogy a föld természeti kincsei és gazdasági tartalék- erői az egész emberiség javára adattak, hogy kielégíthessék minden természeti szükségletét. Az osztó igazságosság elve - nemzetközi viszonylatban — az egész emberi nem kötelességévé tette, hogy minden éhező megkapja a szükséges táplálékot. Az igazságosság kérdése ez, nem pedig az „alamizsnát” osztó szeretet gyakorlótere. Ha egy nemzeten belül szükségben levő embertársamat segítem, az sem az alamizsnát adó szeretet esete, hanem a társadalmi osztó igazságosság kérdése. Az a feladata a társadalmi osztó igazságosságnak, hogy a folyton változó körülményeknek megfelelően a nemzetgazdaságot állandóan alakítsa, hogy bonyolult feladatát betölthesse. Puszta szeretet és adományjuttatás nem tudja egyetemesen megoldani ezt a kérdést. Egyrészt és legfőként azért nem, mert megalázó az emberi méltóságra, hogy valaki mindig mások juttatásából éljen, másrészt mert a fejlett népek megnövekedett élelmiszertermelése és annak nemzetközi szétosztása sok gazdasági és technikai nehézséggel jár. A régi közmondás szerint annak, aki éhes, ne egy halat juttassunk, hanem tanítsuk meg, hogyan kell halat fogni, és adjunk neki halászfelszerelést. Az élel- miszeijuttatással az éhező népek népek pár napra élelmiszerhez jutottak. De ha megtanítjuk őket, hogyan termeljék meg saját élelmüket, és segítségükre vagyunk, hogy mezőgazdaságukat fejlesszék, nem kell többé egész életükben nélkülözniök. Az emberiség élelmezési kérdését meg kell oldani. Megoldható, de mind a fejlett, mind a még fejlődésben levő népeknek erkölcsi kötelességük, hogy a feladatból kivegyék a maguk részét.

Az éhezők táplálása nemzetközi (síkon mozgó) erkölcsi feladat. Ezt az erkölcsi kérdést újabban igen kiélezte azoknak a felfogása, akik az ún. „mentőcsónakba férők kiválogatásának” erkölcsi problémájával viaskodnak, (cf. Garret Hardin: „A fennmaradás erkölcsének vizsgálata. Utazás a Beagle nevű űrhajón”,New York, Viking Press, 1968, 1972.)

Hardin azzal érvel, hogy a kormányzatnak, minthogy feladata a polgárok megmaradását és jólétét biztosítani, joga van a születendő gyermekek számát meghatározni. Ellenkező esetben bekövetkezik a .közösség tragédiája”, több lesz az eszkimó, mint a fóka, a föld nem tudja eltartani a népességet. A „mentőcsónak ”hangoztatói azt vallják, hogy a gazdag nemzetek sorsa hasonlít egy jó karban tartott és jól felszerelt hajóhoz. Ezzel szemben a szegény népek túlzsúfolt hajókon utaznak, és az ellátás is vajmi gyengén biztosított csak, vagy ott úsznak a hajók után a vízben^bban a reményben, hogy majd felveszik őket. Nincs elég hely, és nem lehet mindenkit megmenteni, mondják az elgondolás hívei. Ha a fejlett népek az irgalmas szamaritánust akarják játszani a szegény népek felé, nem lehet elkerülni a veszélyt: mindannyian elsüllyedünk. Kisebb baj az, hanéhányan,