A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-09-01 / 9. szám
417 vagy ha sokan is vízbe fulladnak esetleg, minthogy az egész hajó épségét veszélynek tegyük ki. Az első világháborúban a sebesült katonákat három csoportba választották szét. Az első csoportba azok kerültek, akik minden valószínűség szerint úgyis meghalnak, bármilyen kezelésben részesülnének is. A második csoportba azokat sorolták, akik kezelés nélkül is talpra állnak, mert csak „könnyen sebesültek”. A harmadik csoportba azokat osztották, akiket még meg tud menteni az azonnal nyújtott orvosi segítség. Mivel az orvosi személyzet is, meg a többi orvosi felszerelés ( orvosság, kötszer, kórházi ágy) is éppen hogy elégséges volt, az lett az észszerű gyakorlat, hogy csak a harmadik csoporttal foglalkoztak. Egyesek ezt a „szortírozási” elvet alkalmazzák a nemzetközi élelmiszerellátás kérdésében. Sok ország nem tud gondoskodni népessége megfelelő táplálásáról. Néhány nemzet rendelkezik élelmiszerfölösleggel. Ezeknek kell eldönteniök, mely országok „megmenthetők”, kiknek kell az élelmiszert juttatni; mely népek képesek megélni segítség nélkül, hiszen javíthatnak mezőgazdaságukon, és végül mely népek vannak „reménytelen helyzetben”, és ezeket „fel kell adni”. Azokra, akik fölösleggel rendelkeznek, az a rettenetes feladat hárul, hogy el kell dönteniük: kiket fognak élelmezni és kiknek kell éhen pusztulniok. A bizonyítás éle abban van, hogy választásra vagyunk kényszerítve, két rossz közül kell választanunk: vagy éhhalálra ítéljük az emberiség egy jelentős hányadát, vagy az egész emberiséget kitesz- szük a pusztulás veszélyének. A világot nem az atomháború veszélye fenyegeti igazában, hanem inkább a túlnépesedés és az éhhalál réme. Mikor ezt az erkölcsi felfogást ki akarjuk értékelni, önkéntelenül is ez a kérdés vetődik fel: helyesen állapították-e meg a tényeket? Helyes-e a vagy-vagy szétválasztás és az abból eredő megoldási kísérlet, mintha nem lenne más választás is lehetséges? A valóságban úgy tűnik, hogy a mentőcsónak hasonlata nem fejezi ki pontosan a tényleges helyzetet. A gazdag népek és a szegény népek számára nincsenek külön hajók: mindannyian, gazdagok és szegények, egy hajón utazunk, hiszen annyira függünk egymástól. A fejlettebb népek lényegesen nagyobb arányban használják fel a föld természetes tartalékait, mint a szegény népek. Nem lehet figyelmen kívül hagynunk az osztó igazságosság követelményét. Kinek a tulajdona a föld és annak kincsei? Az energiaválság világosabbá tette ezt a kérdést. De ha még el is fogadnánk a mentőcsónak és a kiválogatás képeit, még akkor is azt kell mondanunk, hogy a két csoportra osztás nem érvényes, mert a „választás” mellett más lehetőségek is nyitva vannak számunkra. Az 1960-as években világszerte emelkedett az élelmiszerek