A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-06-01 / 6. szám
I pád-házzal rokon Toulouse-i Szent Lajos püspökről és Kapisztrán Jánosunkról nevezte el. „Talán Juniperus, mint a mi Boldog Margitunk, külön pápai nyilatkozattal lesz kanonizálható" — írja a Juniperus emlékeket kutató Jávor Egon OSB. Anchieta szentté avatásánál is szóba került ez a megoldás. Pedig Anchieta halála után pár évvel egy vele részben egykorú nagy brazil ferences történész már az 1620-as években ezt írja: „Anchie- tát művei és ebben az országben végzett csodái alapján Brazília szentjének lehet nevezni". Anchietát a néphit avatta szentté szinte attól a pillanattól kezdve, amikor Bahía kikötőjében a második csoport jezsiutával és a második „kormányzóval", Duarte da Costával, mint ifjú jezsuita növendék 1553-ban, alig húszéves korában megérkezett. Anchieta csak a tizenhetedik életévéig maradt meg a szülői házban Tenerifén. Ekkor egyik testvérével a híres portugáliai coimbrai egyetemre iratkozott be. Három évi tanulmány után a jezsuita rendbe lépett, és már 1553-ban kiküldetést kapott Brazíliába, mint egyszerű fogadal- mas, de még nem felszentelt jezsuita szerzetes. Felszentelését máraz Újvilágban kapta meg, és ez az új föld lett mindvégig, összesen 44 évig tartó, rendkívül gazdag és változatos apostoli munkálkodásának színhelye. Júliusban érkeztek meg a nagy portugál gyarmat 1549-ben alapított, még kezdetleges fővárosába, Salvador-Bahíába, és már októberben új parancsra déli útra indult pár társával. Az Espirito Santó-i Abrolhos sziklái között hajótörést szenvedtek, és igen közel álltak ahhoz, hogy életüket ott vesztik. Anchietának a Gondviselésbe vetett nagy hite itt ragyogott fel először példaadó lelki erővel és segítőkészséggel. Negyvennégy év múlva az isteni kéz ennek a helynek a közelébe vezette vissza, hogy ott találjon rá a rég óhajtott halál. Miután az első halálveszélyből kimenekültek (mennyi más veszély fenyegette még életét ezeknek a partoknak a közelében, tengeren és szárazon!), és hajójukat valamiképp rendbe szedték, karácsony estéjére érkeztek meg az akkor még nem létező Sao Paolo közelében fekvő Sao Paulo Vincente-i kikötő intézetébe. Az a pár év, amit ebben a kikötővároskában és környékén élt, első gyakorlati megvalósulása lett az egyik tipikusanchietai mondásnak: „Isten irgalmából mindig szedhetünk valami gyümölcsöt." Gyümölcsszedése a legszélesebb területekre terjedt ki. A jezsuita kolostor melletti iskolában tanított nyelveket: kezdetben latint, portugált, spanyolt, majd fél év múlva már a legelterjedtebb indián nyelvet, a tupi-guaranit, melynek tanulását csodálatos gyorsasággal és nagy élvezettel már Bahíában elkezdte, és a parti hajózás 256
