A Szív, 1981 (67. évfolyam, 1-12. szám)
1981-04-01 / 4. szám
181 kai értékesebb rétegét is kellene nevelnünk, mint azokat, akikkel leginkább foglalkoztunk nevelőintézeteinkben. Ezek majdnem kizárólag a gazdagabb körök számára léteztek, és a magas tartásdíj mások részére megközelíthetetlenné tette azokat. Igaz azonban, hogy az volt akkor a vezetőréteg az országban; de mégsem szabadott volna annyira egyoldalúan kezelni a dolgokat. (...) bizonyos előszeretettel keressük fel a szegényeket, (...) végezzük elsősorban ezeknél családlátogatásainkat, járjunk utána a távol élő bűnösöknek! Szűnjék meg végre mindenütt az a takarékossági eljárás, mellyel nem adjuk meg alkalmazottjainknak mindazt az anyagit és egyebet, amihez az állami rendeletek alapján is joguk és igényük van. (...) Tekintsük alkalmazottainkat a régi keresztény felfogás szerint családtagoknak, és eszerint érezzék is hozzátartozásukat szobaberendezésben, bánásmódban. Ez nagyon is megfér azzal, hogy a jogos munkát tőlük megköveteljük; minden a módtól függ. (...) Sohasem tudtam a szerzetesi világfelfogással és a keresztény gondolkodással, melynek a szerzetek képviselői kell hogy legyenek, megegyeztetni, amikor régebben hallottam, hogy egyes házakban és zárdákban mintegy elvből kizárják a családos embereket, elhanyagolják az OTI-befizetést, mesterségesen megkerülik a világi tanáraik és tanárnőik véglegesítését, s ezzel nyugdíjképtelenekké teszik őket. Sok és talán nem mindig indokolatlan panasz hangzott el az államosítás alkalmával a tanítók szájából is egyházi feletteseik ellen. Mindezt az idő megbosszulta, mert Isten azzal vert, amivel vétkeztünk. Nem nagyon tudtam megérteni azt sem, hogy a növendékek jóval silányabb kosztot kapnak, mint a nevelők, s még kevésbé, hogy egyes helyeken a dolgozó rend tagok nem ugyanabban az ételben részesülnek, mint a tanító tagok. Szégyen, hogy rólunk papokról azt merte mondani egy kultuszminiszter: „Vannak annyira anyagiasak, hogy inkább hallgatnak a pénzre, mint a pápa és a püspökök szavára!” A tapasztalat rácáfolt a miniszter állítására. De vajon nem okozta-e egyesek anyagiassága, hogy a miniszter ilyen kijelentésre egyáltalán gondolni is mert? 5) Egy szó még az elöljárókhoz is. Az elöljáró hivatalát az evangélium és a konstitúció szerint ne az uralkodás, hanem a szolgálat jellemezze! Maga az Üdvözítő mondja magáról: „Nem jöttem szolgálatokat kérni, hanem tenni.” És a pápa megtisztelő címe: Servus servorum Dei - Isten szolgáinak szolgája. Ez kell hogy legyen minden elöljáró a Társaságban is. Helyes, hogy az elöljárói tiszte — nem a személy — érdekében bizonyos szolgálatokat tesznek az elöljáróknak. De dicsérem azt az elöljárót, aki ezeket a szolgálatokat lehetőleg a minimumra szorítja. Ezeket azonban ne az alattvalók szorítsák meg, mintegy ezzel a felfogással: most az elöljáróra is rájár a rúd; hanem ellenkezőleg szívesen tiszteljék Krisztust az elöljáróban; mert nem az ő dolguk az elöljárót igazgatni, amint nem kell másoknak önmegtagadásra sem alkalmat adni, hanem rájuk kell bízni az önmegtagadás gyakorlását. Az édesatya és édesanya mindig gyermekeinek adja a jobbat ételben, ruházatban. így kell tenni a jó elöljárónak is a Társaságban. Ne engedje, hogy mértéken túl gondoskodjanak róla, annál kevésbé gondoskodjék ő maga mértéken túl saját magáról! A tekintélyre nézve pedig áll: Non dominantes, sed forma facti gregis ex animo (nem uraskodással, hanem szíwel-lélekkel a nyáj példaképévé válva). És: non verbo, sed ductu - nem szavakkal, nem dorgálással, nem szidással, hanem példával. III. Helytelen fogalom uralkodik ma, ft. atyák és k. testvérek, az EgyházI
