A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-02-01 / 2. szám
59 Béky Gellért Mikku —Yama HÁROM-HEGY Először csak csóváltam a fejemet, hogyan is jutott ez a hely ehhez a névhez. Hegy ugyanis annyi van itt, amennyit éppen óhajtunk. Attól függ, ki hogy számolja őket. Mégis, ha a megfelelő irányból és bizonyos látószögből szemléljük az előttünk magasodó erdős hegyeket, pompásan kijön a hármas szám. A- bogy azt az „Atombomba Emlékotthon" szép képes levelezőlapján láthatjuk: pontosan három zöldsipkás, fenyőpalástos hegy sorakozik egymás mellett a leánykollégium messzire ellátszó épületei mögött. Mintha külön a lányiskola miatt csoportosultak volna össze olyan példás rendben. Hogy el ne felejtsem, Nagaszakiban vagyunk. A Három-Hegyre menő autóbusz felírása mégsem a hegyeket jelzi. Másvalamire utal. „A Kegyelem Dombja , olvassuk a címtáblán. Valamikor, sok-sok évvel ezelőtt a Dzsunsin (Tiszta Szív) nevezetű japán kongregáció nővérei hívták így maguk közt ezt a csupa erdős, csupa hegyes területet, ahol kezdetleges újoncházuk rejtőzött a nagy lombú fák alatt. Később aztán ez a név rajtamaradt az egész hegytetőn. A város is átvette és most ez a hivatalos neve a térképeken is. Csupa fény-, csupa virág-épületekben, halastavas, parkszerű, derűs kerttel körülvéve, kb. 250 „beteg" élvezi a hegyek friss levegőjét, a felséges kilátást, a szakszerű ápolást s nem utolsó sorban a japán nővérek napsugaras szeretetét. Szinte el sem hinnénk, miszerint az atombomba kései, még életben lévő áldozatai között vagyunk. Majd fele ágybanfekvő, magatehetetlen nyomorék, aki képtelen magáról gondoskodni. Van, aki csak féloldalára béna. A másik néma, ez meg itt nem lát szemére, amaz meg ott csak bólogat, mint aki érti is, nem is, amit mondanak neki. A legfiatalabbja is a harmincas évek közepén van már: két-há- rom éves lehetett, amikor az atombomba szétpukkant Urakamiban, Nagaszaki híres negyedében. Nem is olyan régen még valóságos „rengeteg" volt a Kegyelem Halma. „Oba-szute-yama", a „Kitett szüle hegye" suttogják borzadva a japánok, ha ilyen hegyet látnak. Még ma is, annyi sok száz év után is baljóslatú, szíveket dermesztő mellékzöngéje van ennek a kifejezésnek. Régen - olvassuk a ránk maradt elbe- - szélésekben—egy istentelen dajmjó, kegyetlen kényúr megparancsolta a környék népeinek, hogy az öregeket meg kell ölni. Úgyse venni már semmi hasznukat. Egy szegény legény, aki sokáig rejtegette otthon öreg édesanyját, dacolva a földesúr kemény parancsával, képtelen lévén tovább titkolni a dolgot, elvezette az öregasszonyt a hegyekbe. Nem vitte rá a lelke, hogy tulajdon szülő anyját meggyilkolja, ott akarta hát sorsára hagyni a rengetegben. Mikor azonban már-már indult visszafelé, megszólalt az eddig néma édesanya:„drága fiam, vigyázz haza
