A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-02-01 / 2. szám
60 menet, nehogy eltévedj ebben az úttalan rengetegben. Én észrevétlen ágakat tö- röstem le idejöttünkkor." Figyelj csak rájuk, azokon könnyen eligazodhatsz ebben a nagy erdőben. A fiút annyira meghatotta az anyai szeretetnek ilyen ténye, hogy dajmjó ide, dajmjó oda, fogta édesanyját, és szépen visszavitte őt házukba. A világ minden kínja sem lett volna képes többé öreg szülejétől el válasz-, tani. Vállalta a rejtegetésével való kockázatot, hogy így is leróhassa iránta való háláját. Innen a kifejezés: „A kitett szüle hegye, oba-szute jama." Irigyelni való hely ám ez a „Kegyelem Halma". Annyi a jelentkező, hogy nem tudják mindnyájukat befogadni. Nagaszakiban még van bőven az atombomba áldozataiból! A nővéreket nagyon szeretik. Bár a betegek nagy része nem keresztény, ám az itt tapasztalt szeretet hatására egymásután kérik, hogy kereszteljék meg őket. A város, meg a megye most már bőségesen gondoskodik az intézményről. Legalábbis anyagilag. A személyzetet, az orvosokat, sőt még a nővéreket is az fizeti. Nagaszaki városa a megyével karöltve kitűnő aszfaltutat csináltatott egész az épületekig. Nagaszaki — Omura — Unzen: csupa fényes név, mindmegannyi dicsőséges emlék a japán kereszténység történetében. S ugyanakkor mennyi véres tragédiát takarnak ezek a jól ismert szavak! Ma már a turisták ezrei, tízezrei keresik fel szüntelen Nagaszaki városát, a forró-kénköves forrásairól hires Unzent, pedig micsoda emberi durvaság, mondhatni állati barbárság, aljas árulás emléke ötlik fel puszta hallatukra a történelmet ismerő képzeletében. A véres keresztényüldözések színtere itt ez a ahely: a nagaszaki vértanúké, az unzeni kénköves forró „pokol" lassan haldokló hőseié. Ezek az ártatla nul pompázó üdezöld hegyek mérhetetlen szenvedésnek voltak már szemtanúi: itt lappangtak, bujdostak a becsületüket vesztett, mindenükből kiforgatott keresztények — Itt vadásztak állatok módjára az ártatlan japán hívekre, jobbára földmívelő, szegény emberekre, no meg a hithirdetőkre és segítőikre. Még alig száz évvel azelőtt is, ped ig akkor már hivatalosan vallásszabadság volt Japánban, százával, ezrével hurcolták el a közeli nagaszaki keresztényeket békés falvaikból, szegényes lakhelyeikről az ősök hitéhez való hűségük miatt. S íme most éppen ezeknek a meghurcolt, kivetett, megalázott, ismételten megtizedelt keresztényeknek az unokái — legnagyobb részük a kicsinyek, a szegények soraiból való — ápolják annyi odaadással, önfeláldozó szeretettel az egykori üldözők, a közömbösök, a nem-segítők, a feljelentők kései leszármazottak! A nővérek nagyrésze nagaszaki születésű, a környékről való régi keresztény családok gyermeke. Nincs ezekben a derűs, egyszerű lelkekben még csak nyoma se a bosszúvágynak. Azt is volt alkalmam az itteni egy hét alatt megtapasztalni, milyen talpraesettek, gyakorlati érzékűek tudnak lenni a japán szerzetesnővérek. Ismerik a népet, megnyerő modorukkal sok jóbarátot, jótevőt szereznek maguknak.
