A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-12-01 / 12. szám
559 szélén ült és bámult a semmibe, a másik a széken ülve, az asztal mellett bámult a semmibe, a harmadik a folyosón az ablakon keresztül bámulta ugyancsak a semmit. Kint az udvaron a nagy eperfa alatt egy kis zsámolyon egy férfi ült, és állát könyökére támasztva bámult maga elé. Másnap kb. ugyanabban az időben kellett ismét átmennem. Az eperfa alatt ugyanaz a férfi ült, ugyanabban a pózban a semmit bámulva. Az egész otthonról az volt a benyomásom, hogy ezek az emberek valóban a halál árnyékában élnek. Léthe vizének partja mellett, és várják a mondabeli Charont, hogy átszállítsa őket a holtak árnyékvilágába... Vele szemben milyen más volt egy nővérek otthona, ahol állandó derűs tevékenység, élet folyt: egyik a kápolnába ment adorálni, a másik takarított, a harmadik kézimunkázott stb. És ha voltak is problémák, mint végeredményben mindenütt, ahol élet van, az egész otthonnak a képéről, az előbbivel összehasonlítva, azt a megállapítást tettem, hogy itt az emberek nem a halál árnyékában, hanem a mennyország előcsarnokában élnek. (Az öregség olyan, mint a börtönben a „szabaduló zárka”. Aki oda került, 24 óra múlva szabad volt. Az öregség a földi élet börtönének, siralomvölgyének szabaduló zárkája!) Hallgassuk meg egy idős költőnőnek versét, hogyan dolgozta fel ő maga számára az öregséget: Sorsom végső strófáit élem, le kell kottáznom szívverésem, le kell játszanom ritmusát és a dallamát, hogy ne legyek néma... mint voltam hosszú időn keresztül, gondoltam: jobb, ha szavam se rezdül, s mintájúit nyárban tikkadt falombok, jobb, ha most már semmit se mondok, ha nincs más szavam, mint bús keservem... De lassan éledni kezdtem, Éreztem, hogy a magányos bánat eltörpül, mikor világtájak világméretű harcai dúlnak, mikor milliók vérbe fúlnak... s a fájdalom, a rettegés öl, mint a méreg, mint a kés.. S hiába minden, nincs vigasz, Csak küzdés., csak az igaz. Csak az, hogy hinni, bírni kell. Csak az, hogy merni, tenni kell, míg van kiért és van miért, Mindenkiért... Az Életért! Várnai Zseni: Mint tikkadt falombok...
