A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-11-01 / 11. szám
510 tenként mutatkozik be: Betlehemben, Názáretban, a Kálvárián - majd az Eucha- risztiában, Titokzatos Testében, az Egyházban, és tovább az egész történelemben. Aki tehát ezzel a rejtett Istennel akar találkozni, és Vele tartós kapcsolatot létesíteni, annak magának is csendbe és rejtettségbe kell burkolóznia. Következésképp: végtelen örömmel és hálával kell vennünk azt, hogy a csendnek és rejtettség- nek ezt a nagy kegyelmét az öregkor mintegy magától az ölünkbe hullatja. Az öregkor ugyanis nem arra való, hogy egyre újabb emberi kapcsolatokat szerezzünk, vagy hogy a régi kapcsolatokhoz görcsösen ragaszkodjunk, hanem ellenkezőleg arra, hogy, minden evilági szálat elvágva, az egyedüli nagy személyes kapcsolatot, az Istennel való egyesülést megtaláljuk. „A- mikor öregszünk, minden eltávozik tőlünk, csupán az Isten jön közelebb hozzánk.” (René Bazin.) Ez az öregkor nagy kegyelme. „Igen, de csak akkor, ha mi is közeledünk feléje.” (Francois Mauriac.) Hogy az emberektől és a világtól való elszigeteltségnek az állapota a lelki és szellemi kincseknek micsoda aranybányájává válhat, arra jó példát szolgáltat azoknak a testi fogyatékosoknak élete, akik éppen fogyatékosságuk révén találtak rá az igazi boldog élet titkára. Általában minden testileg fogyatékos ember (legyen az a fogyatékosság mozgásképtelenség, süketség, vakság vagy bármi) az öregség előrevételezett állapotát éli át, és azért számunkra tanulságos lehet életük tanulmányozása. Ilyen példa Keller Helén, akinek számára a csend és a rejtettség egy egész életen keresztül tartó életállapotot jelentett: a csendet, mert süket volt, a rejtettséget, mert vak volt, és számára örökre rejtve maradt Isten látható szép vüága. A külvüággal csak tapintó érzékén keresztül tu-
