A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-11-01 / 11. szám
511 dott közlekedni, mégis ez a vékony szál is elegendő volt ahhoz, hogy megnyíljék számára a lélek, a tudás, a szellem birodalma, és ott igen magasra tudjon emelkedni. Megtanult több nyelvet, és a legmagasabb tudományos fokozatot, a doktorátust is megszerezte. Később megírja önéletrajzát, és vallomásaiban többek között ez szerepel: „Hálát adok Istennek testi fogyatékosságomért, mert ezen keresztül találtam meg önmagamat, munkámat és Istenemet.” A názáreti élet csendje és rejtettsége tanítson meg minket is arra, hogy megtaláljuk azt az igazi önmagunkat, aki nem önzésre, gyűlölködésre, hanem Isten dicséretére és szolgálatára van teremtve. És lehet, hogy erre éppen az öregkor vezet majd el bennünket. Mert lehet, hogy valaki egész életében nem volt az igazi önmaga, mintegy önmagán kívül élt. Mert ami addig volt, az csak szerep és foglalkozás volt számára. Vállalta és játszotta a tanár vagy az orvos szerepét. Vagy vállalta és játszotta a konyhalányt, a szakácsnő, a betegápoló, a takarítónő szerepét. Vállaltunk a megélhetésért mindenféle lehetetlennél lehetetlenebb szerepeket - és közben elveszítettük igazi önmagunkat. Mert mi is a mi igazi önmagunk? Az, hogy Isten gyermekei és Krisztus testvérei vagyunk a keresztség révén. Nos tehát: erre az igazi önmagunkra kell rátalálnunk öregségünkben. És ha erre rátaláltunk, akkor találunk rá szívünk rejtett Istenére is: a mennyei Atyára — lelkünk Jegyesére, az Ür Jézusra - és a Szentiélekre, az Istennel való személyes kapcsolataink megteremtőjére és legfőbb őrére. 2) NÖVEKEDNÜNK KELL BÖLCSESSÉGBEN ÉS ISTEN ELŐTTI KEDVESSÉGBEN Bár az Úr Jézus nem volt öreg ember, mégis názáreti életével két olyan dologban való növekedésre adta a legfőbb példát, amelynek csúcspontjára éppen az öregkorban kell elérkeznünk. Az egyik a bölcsesség, a másik pedig az Isten előtti kedvesség. „Növekedni korban, bölcsességben és Isten előtti kedvességben”: ez a mi öregkori názáreti életünknek fő törvénye. Emberi szempontból okosnak mondják azt, aki minden dolognak, eseménynek, körülménynek látja és ismeri az okát és okozati összefüggéseit. Bölcs embernek azt mondják, aki az okok ismeretében eljutott a dolgok legmélyebb, végső összefüggéseinek látásáig. Keresztény értelemben vett bölcs ember pedig az, aki egyfelől világosan látja a dolgok végső értelmét és összefüggését, másrészt ennek az ismeretnek az alapján értékeli és rendezi erkölcsi életét, Istenhez, emberekhez, dolgokhoz, körülményekhez fűződő kapcsolatait. Az igazán bölcs ember végső látó és értékelő szemszöge: az örökkévalóság. Az örökkévalóság hite és reménye nélkül nincs igazi bölcsesség. És kik azok, akikben legerősebbnek kell lennie az örökkévalóság hitének és reményének, ha nem éppen az öregekben, azokban, akiknek félkezük állandóan rajta van annak az ajtónak a kilincsén, amely az örökkévalóságba nyílik?! Az ilyen ember már minden szomorúság nélküli mosollyal tud lemondani a számára elérhetetlenné vált földi célokról, és minden dolog már csak annyiban érdekli, amennyiben az „egyetlen szükségessel” van összefüggésben. Életbölcsességének legfőbb érdeklődési területe az, hogy napról napra nö
