A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-11-01 / 11. szám
490 latét, a nyár fürdöző, csónakázó, éneklő és romantikus káprázatát. És megborzadunk, ha arra gondolunk, hogy hamarosan majd velünk is így lesz: mi is elmegyünk, s a többiek itt maradnak. A többiek majd örülnek, hogy ni, mi elmentünk, ők meg itt maradtak: vagy szánva tekintenek utánunk. Mindenesetre mi nem számítunk majd többé a földön, akár a sakkjátszmában a figura nem számít többé, amelyet kilöktek. Talán úgy lesz, mint amikor a vonaton a megtelt szakaszból valaki leszáll, a többi szinte fellélegzik, no, hála Isten, most majd jobban elférünk! így örülnek majd, s nevetnek rajtunk a többiek, a boldogabbak és szerencsésebbek, akik maradhatnak, míg minket kiszólít az élet vonalából a kegyetlen végzet! Más tovább rója az utakat, a Rákóczi utat vagy Kecskeméti utcát téli villanyfényben, siető, kipirult arcú férfiak és gumicsizmás, prémes nők között, vagy fénylő tavaszi napon a Szent Gellért-hegy sétányait, és más majd tovább olvassa a háborús híreket s a politikai szenzációkat, élvezi az új regényeket és filmeket, színházba jár, és kacag s mulat... Én meg kint fekszem a temetőben a hat szál deszka között, nemcsak hogy étien és szomjan, fűtetlenül és didergő hidegben, hanem érzéketlenül és érzéstele- nül, sőt felbomolva és végleg elrútítva, mint egyetlen undor és rettenet, osztom meg magányomat az enyészet titkos élőlényeivel... Ez a legkegyetlenebb és legbizonytalanabb érzés, ha a nagy elmenetelre gondolok, ez a kilöketés az élők világából... Pedig ebben nincs igazam. Ne beszéljünk arról, hogy olyan nagy érték és élvezet-e társadalmi életet élni, Kecskeméti utcán járni, színeket, formákat, képeket, embereket látni, csilingelő vagy harsány basszus vagy édes hangokat hallani. Mondjuk, hogy igen, hiszen sok arc van közte, amely kedves nekünk, és sok hang, amely a szívünket ejti meg. De akkor is: hát amazok meddig maradnak itt utánunk? Aki ma itt a Körúton vagy a Dunaparton végigszalad mellettem, ki tudja, talán már azért sem nevethet rajtam s az alábukásomon, mert ő még énelőttem hull le: saki itt marad utánam, az is majd szépen lehull és lebukik a maga idején, egyik a másik után. Senkit el nem kerül a végzete. Csilingelő hangok? Ó, ezek már Homérosz korában csilingeltek, s mióta nem csilingelnek már, jaj! És ezek a kicsattanó arcok? Mikor az egyiptomi piramisok épültek, akkor is szörnyen sok volt belőlük: szépek és ragyogók, szigorú nézésű- ek és megejtő fényűek, szelídek és gúnyolódok... És vajon hol vannak ma? Aki engem túlél, ne nagyon hencegjen vele, mert őt is túlélik mások, és talán hamarosan... De nem ez az igazi válasz a kínzó kérdésre. Ez csak amolyan diákvigasztalás a diák apró keserveire. Az igazi válasz az, hogy ó, hát hol van megírva, hogy az a jó, az a legjobb, ha itt vagyunk, és sokáig itt lehetünk? Ebben van a roppant csalódás, a végzetes önámítás, a kába kábulat, a szédelgő szédület! Olyanok vagyunk mi emberek, mint a vakondokok, amelyek azt hiszik, csak odalent, a sötétben, a lyukban, az ő kis poros és sáros túrásukban van élet és fény, öröm és diadal! Olyanok vagyunk, mintazázalagok, amelyek egy kis szennyes vízben, egypár csepp mocsárban lelik fel a maguk egész létbirodalmát. Kicsike, vaksi férgek mi, akik azt hisszük, mert mi nem látunk tovább az orrunknál, hát világ nincs az orrunkon túl! Mert mi nem látunk az evilágon túl, hát nincs is az evilágon túl semmi! Vagy ami van, kisebb, mint ami
