A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-11-01 / 11. szám
487 hogy ilyen felülről nézzen a halálra? Megfelel erre a kérdésre a költemény képeinek jellege: a kévekötés, a csűr, a a betakarítás, új magvetés. Ezek a föld- mívelő, paraszti életképek ellenállhatatlanul a falusi magyar lelki világának levegőjét éreztetik. Csakugyan: a magyar paraszt a maga józan, csendes, szemlélődő bölcselkedésével ilyenféle rendületlen nyugalommal, tréfára hajló (de persze valójában igen komoly) lekicsinyléssel emlegeti a halált a maga közmondásaiban, tréfálja ki a maga meséiben. Arany, a „népi sarjadék”, vérében, gyermekkori emlékeiben, öregedő szüleinek tűzhelye mellől hozta magával ezt a fölényes-humoros halálfilozófiát. Ezért is szól a halálról a népdal hangján, a népdal ritmusában, háromütemű tizenegyes sorokban (be takarít / r é gi rakott / c sü rébe, mint Az Alföldön juhász legény vagyok én). Azonban Arany gondolkodását, Arany lelkivilágát nyilván csak nagyon csekély mértékben határozza meg népi származása. A Dante, n Bolond Istók, az Enyhülés, az Öszikék költője természetesen egyebet is gondol, mást is érez a halál arca előtt, mint a falusi padkán pipáló, sütkérező öreg paraszt. Ez a négysoros vers ebből a többől is megmutat valamit. A jó Isten kévébe köti: tehát nem lesz egyedül, — ott, ahova menni kell, mások is vannak, sokan vannak; régi, rakott csűrbe takarítja: nem most történik először ez az eset, és nem is utoljára: vet helyére más gabonát cserébe; ez a más gabona, ha majd kisaijad, nyilván megint csak így fog járni, az is csak kévébe köttetik, és a régi csűrbe kerül. A cserébe szó, amely látszólag henyén, csak a rím kedvéért áll a sor végén, talán a legfontosabb szava a versnek: ez szuggerálja a dolog folytonosságának, nemzedékek kicserélődésének, természetes megismétlődésének sejtetését. Világtörvény munkál itt; ugyanaz a világtörvény, amely a Magyarokhoz írt költemény végén nyugtatja el Berzsenyi háborgását; a költő filozófusi nyugalommal érezteti velünk a halál nagy törvényében való megnyugvást. Ami a nép emberénél veleszületett józanságból, vérében rejlő nem izgulásból, talán ősöktől örökölt fatalizmusból, sőt némi érzéketlenségből és lomhaságból összetevődő naív reakció, az a halálához közeledő Arany Jánosban: egy hosszú pálya gazdag tapasztalatkincséből, sokrétű európai kultúrából, egy kifelé szürke, de mélyben annál gazdagabb, érzékenyebb, bonyolultabb belső élet elcsitult tengermozgásából kialakult, felsőséges filozófia, a szó nemes értelmében vett életbölcsesség. De még ez a filozófia sem végső szava a versnek. Még ez a réteg is mélyebbre enged pillantani önmagánál. Ennek a négysoros összetett mondatnak egyetlen alanya van: a jó Isten Arany életfilozófiája a vallásos gondolatba torkollik. Az Isten ebben a versben nemcsak a képes kifejezés egyik eleme, hanem a mondanivaló legmélyebb rétege. Az az Arany János, aki a zsoltárokon tanult írni-olvasni, aki mint költő is elsősorban a bibliából táplálkozott, aki a Fiamnak szóló verset, az Itthoni, a Honnan és hová?-t írta, a maga gondolatépületének tornyáról nem felejtette el a keresztet; végső szava a nagy kérdésekre, végső megnyugvása a nagy nyugtalanságok után, ha néha félve, habozva, halkan is, de végül mégis csak mindig az Isten neve. „Én azt meg nem tagadom. Mit hisz a tudós? ő lássa” — írta öt évvel halála előtt. Az örök élet gondolata, bár ebben a négy sorban egy szóval sincs megemlítve, mégis ott rejlik ennek a kis versnek a mélyén is. Halálsejtelem, elborongás, játsziság, humor, rezigná- ció, filozófia, vallásos megnyugvás: egy egész ember, egy egész világérzés.
