A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-11-01 / 11. szám
486 HALOTTAK NAPJÁRA Sík Sándor elemzi Arany János egyik versét Sík Sándor Esztétikájában a költői nyelvről megállapítja, hogy egyszerre négy síkon hat. Ezt a négyszintű hatást mutatja be az Arany-versen. A művészi nyelv éppen abban különbözik az egyszerűen csak közölni akaró közönséges beszédtől, hogy a közlésen túl muzsikál is, szuggerál is, képzeletet is mozdít. A szóművészet lényege: hatni a gondolattal, de nem mint gondolattal, hanem mint gondolati zenével, képpel, hangulattal. És: hatni a gondolatra, de fülön, képzeleten, érzelmeken át. Arany János Sejtelem című négysoros versikéje Hátrahagyott Munkáinak Rögtönzések, tréfáik, sóhajok feliratú részében található, az Évnapra cím alatt összegyűjtött születésnapi rögtönzések utolsó darabjaként. A költő ezt a kis remeket 1882. március 2- án, hatvanhatodik születésnapjára írta. Életem hatvanhatodik évébe’ Köt engemet a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe. Vet helyembe más gabonát cserébe. Jelentéktelenrögtönzés,kedves, öreguras tréfa, semmi több! - mondaná az ember első tekintetre. Ha azonban alaposabban belemerülünk ennek a négy igénytelen sornak vizsgálatába, lassankint rájövünk, hogy ez a kis vers a maga nemében tökéletes remekmű, amely sokkal többet tartalmaz, mint sejtenők. A következőkben veretnék leásni ennek a kiterjedésében oly szerény kis műnek alsóbb rétegeibe, és így felszínre hozni a majdnem semmitmondó felszín alatt rejlő értékeket. Vezetőm ebben a munkában egyedül a nyelvi forma lesz, amely a maga egyes sugaraival voltaképpen egyedül képes megvilágítani a műnek szerényen elrejtőző értékeit. A felszín ennyit mutat: Egy öregúr a halálra gondol; úgy érzi, hogy a következő évben meghal, és az élet napirendre tér felette. Ennyit mond a vers, ha csak a mit kérdését teszem fel vele szemben. Ha azonban a hogyan oldaláról is vizsgálom, mindjárt feltűnik a költemény verstani különössége; mindenekelőtt a négyes rím. Mire való ez a furcsa, elavult, különösen, szinte komikusán ható forma? Ha engedem magamra hatni a verset (természetesen hangosan olvasva), azonnal észre kell vennem, hogy a költő éppen ezt a furcsa, ezt a komikus hatást akarja elérni. A négyes rím ma mesterkélt játék - de hiszen a költő éppen ezt akarja: játszik a halál gondolatával. Négyes rímben írni költői tréfának hat: a költő tréfálkozik a halállal. Ezt a játékosságot még jobban aláhúzzák a három- szótagos, kínrímre emlékeztető rímek; főképp a második rímpár (csűrébe-cse- rébe) szinte bohócosan csilingel. Ez a játszi hang azonban valami nagyon komoly dologra mutat rá. A költő azzal játszik, ami minden, csak nem játék. Azzal tréfálkozik, ami a legkomolyabb: a halállal. Ez a jókedv, a szó betű szerinti értelmében, halálos komolyságot takar; ez az igazi „mosoly könnyek közt”: a mély humor. De honnan ez a humor? Honnan meríti erejét az öregedő költő,
