A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
462 pen ez a kettő? Mert eredetük azonos Forráshoz nyúlik vissza: a Szépség Istenéhez — és mert rokon a feladatuk: a szépség objektiválása a művészek, és az élet harmonikus kibontakoztatása a szerzetesek életében. Bizonyos, hogy a három nyilatkozat olyan megfigyelésekre épült, amelyeknek megvoltak a tárgyi alapjaik. Ezeket így foglalhatnánk össze: a mi idős szerzetes nővéreink birtokában vannak a szép öregkor titkának. Ezt a titkos lelki kincset szeretnénk most fölszínre hozni. Jó pár évvel ezelőtt az imaapostolságnak volt egy meglepő imaszándéka: hogy az öregkort helyesen értékeljük, és helyesen használjuk fel, azaz éljük le. A világ nem tud megnyugtató életszemléletet kialakítani az öregségről. Miért? Azért, mert az öregségben is azt keresi és értékeli, amit egész életében értékelt és keresett: a hatalmat, az élvezetet és az anyagi javak bőségét. Az a világ azonban, amelyről Szt. János ezt írja: „ami a világban van, nem más, mint a szemek kívánsága, a test kívánsága és az élet kevélysége”, nem tagadja meg magát az öregségben sem. Az ember, minél jobban öregszik, annál több megbecsülést, tiszteletet és kényelmet kíván magának. Ámde más a kívánság, és más annak kielégítése. Az öregség éppen ezektől a legfőbb értékeknek tartott javaktól fosztja meg az embert. Ahogy öregszünk, csökken az életerő, lassúdik a gondolkodás, meggyöngül az értelem, úgy csökken fokozatosan az a hatalmunk és befolyásunk, amellyel mások fölött rendelkeztünk. Ami pedig a test kívánságát illeti, az élvezetvágy nem hiányzik ugyan még a Matuzsálem-korban sem, de maga az élvezet a Fiatalsággal együtt elhúzódik az öregektől. Maradna elvben még egy: az anyagi javaknak bősége és azoknak nyugodt élvezete; de hol van az áhított nyugalom és béke?! Ha esetleg van is anyagi javak bősége, de öregkorra elfogy az egészség, a szegény öreg kénytelen a fiataloknak odaadni pénzét, hogy gondoskodjanak róla, ők azonban a gondoskodást nagyon sokszor öregotthonnal oldják meg. Ezek után nem csoda, hogy a „világi” nemcsak az öregeket, de magát az öregkort sem becsüli, és fél tőle. De hogyan értékeljük az öregkort mi, keresztények? A „világinak” az öregségről kialakított szemléletében egy alapvető hiba van, éppen az, hogy a „világ szemével” nézi és értékeli. Márpedig az öregkorról csak egy szemszögből lehet helyes ítéletet alkotni, és ez: az örökkévalóság szemszöge. Az emberi életnek célját és értelmét sosem az adja meg, ami mögötte van, hanem mindig az, ami még előtte van. Márpedig az öregkor előtt már csak egy jövő van: az örökkévalóság. Erre fölkészülni, ebben reménykedni és ebben a reményben tenni-venni: ez az öregkor célja és értelme,és egyben az öregkor helyes fölhasználásának titka. A kétféle szemléletre jó példa Gogol és Lacordaire. Gogol úja a Holt lelkek c. könyvében: „Ha a mostani lelkes ifjú meglátná majdani öregkori képét, visszahőkölne az ijedtségtől. Mert ijesztő és rideg az öregkor, amely reánk vár. Vigyetek magatokkal tehát mindent az útra, amely a zsenge ifjúkorból a férfikorba vezet, vigyetek magatokkal minden emberi jótulajdonságot, és vigyázzatok, hogy útközben semmit el ne hagyogassatok, mert amit egyszer elveszítettetek, azt sosem kapjátok vissza. Kegyetlen és rideg az öregkor, semmit vissza nem ad, hanem még azt is elveszi, ami megmaradt.”
