A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
463 Sok igazság van ezekben a megállapításokban, természetes szempontból. De mennyivel más Lacordaire szemlélete: „Érzem a kort. Testem és érzéklésem aláhanyatlík. Lelkem azonban úgy emelkedik a romok fölé, mint a napfény, amely beragyogja a szétesett templom magas oszlopait.” A fény, amely a mi öregségünkre és hátralévő utunkra esik, tulajdonképpen az örökkévalóság fénye, és végeredményben ez a mi szép öregségünk titka. Mert a mi öregségünk előtt a végtelen távlat, az örök élet áll — a hitetlen „világiak” számára az öregség perspektívája és végső stádiuma: a szűk sírgödör, a végső megsemmisülés. Hasonlattal kifejezve: a hitetlenek öregségükkel a napnyugtára, a végső megsemmisülésre készülnek, mi pedig napfölkeltére, az örök élet nap- fölkeltéjére. Ámde az örök életre való fölkészülést akkor foguk föl, és akkor éljük helyesen, ha öregségünket názáreti életnek tekintjük — annak csendjével, rejtett- ségével, annak törvényeivel, a növekedés, az imádság, a nyugodt tevékenység törvényeivel. A názáreti élet eszméje nem idegen tőlünk. Hiszen a legtöbb ember az Úr Jézus názáreti életének folytatására van hivatva. De öregkori názáreti életünknek másfajta a célja: nem a földi tevékenységre, hanem az örökkévalóságra készülünk. + + + Nem mondhatja senki: „Jézus az Úr", csak a Szentlélek hatására. (Vö. 1Kor 12,3.) A Lélek kinyilatkoztató tevékenysége nélkül Jézusa múlt foglya marad, vagy alanyiságunké; Isten egyk tanúja, mintakép, támaszpont vagy életcél, de nem a Feltámadott, az Élő, aki ma is hat az emberek és az embereket érintő események szivében, a világmindenség és a történelem legközepén. Jean Corbon
