A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-09-01 / 9. szám
427 benézek. Dícsértessék a Jézus Krisztus. A főtisztelendő úr kiment, de a szoba nem maradt üresen. Ünnepi hangulat rezgett a levegőben és olyan csodálatosan megvilágosodott minden, hogy Marika meg szerette volna fogni a fényt és belepréselni a szívében, hogy el ne illanjon soha. A hangtalan szeretet-zene ott zsongott körülötte. Marikának úgy tűnt, hogy az ő életébe belépett Valaki, akit eddig nem ismert. Ez a Valaki nem a Lambert fő tisztelendő úr volt, de az, akit a pap képviselt: a mindenkit vigasztaló Jézus. Eljött hozzá, pedig ő nem is hívta. Jó volt hozzá, nem azért mert ő megérdemelte, de mert önként csordult belőle a színtiszta jóság. Marika elhatározta, hogy ezentúl ezt a papot, ő a szíve mélyén, nem így fogja hívni:,/őtisztelendő úr”, csak egyszerűen így: „Jóság-Ember”. Ezt azonban senkinek sem szabad tudnia, mert ez az ő nagy, féltve őrzött titka. Marika elgondolkodott azon, hogy a Jóság-Ember így szólította őt: „Kedves kislányom”. Ezt meg kell érdemelni. Ő eddig nem volt „kedves” sőt, nagyon is gonosz volt. Hiszen öngyilkos akart lenni. Már pedig az öngyilkosok a pokolba mennek. Szóval ő már az ördöggel cimboráit.és akkor bejön a Jóság-Ember és azt mondja neki: „kedves kislányom”. Marika most sírni tudna, olyan nagy bűnbánatot érez, de ugyanakkor ég már benne egy mindent jóvátevő, szent elhatározás: nem lesz öngyilkos, de ezentúl minden téren szótfogad majd a Jóság-Embernek, sőt, annak példáját követve, ő is igyekszik nagylelkű lenni másokhoz, ő is előlegezni foga a ,kedves” megszólítást, akkor is, ha az illető egyáltalán nem kedves. Itt van, például, az ápolónő. Valahányszor megjelenik az ajtóban, Marika gondolatban azt mondja neki: „Te undok hárpia”, és habár ezt sohasem mondja ki hangosan, olyan visszataszítóan viselkedik vele szemben, mint ahogy azt egy undok hárpia érdemli. Hát ezentúl, gondolatban, majd így szólítja: „kedves ápolónőm”. Ez irtózatosan nehéz lesz, de majd megpróbálja. És a doktor? Az, aki ezzel az elhibázott műtéttel az ő lábát végleg tönkretette... Valahányszor bejön, Marika gondolatban így titulálja: „Gyilkos gazember!” A- kármit kérdez tőle a doktor, ő dacból még ki sem nyitja a száját. Hát most majd másképp lesz. Felelni fog minden kérdésre, sőt, esetleg azt mondja: ,kedves doktor úr”. És a Rozi? Az ő legnagyobb ellensége. Mostanáig, ha csak messziről meglátta, már azt kívánta neki: „pukkadj meg!” Legközelebb azt fogja mondani neki: .kedves Rozikám”. Természetesen a Rozi ezt nem érdemli meg, de ő sem érdemelte meg, hogy a Jóság-Ember őt .kedves kislányom”-nak szólítsa,és azt az óriási adósságot, amit ő most a Jóság-Ember irányában érez, csak úgy lehet letörleszteni, ha másoknak ő is megadja azt a jóindulatot, amit ő érdemtelenül kapott. Egy szolgálólány behozta Marikának az uzsonnát. Neki azonnal eszébe jutott a Jóság-Ember féltőn őrködő szava: „Rendesen fog táplálkozni”. Ezért engedelmesen betöltötte a csészébe a tejeskávét és boldogan iszogatta. Nyílt az ajtó és belépett a Lujza ápolónő. Szigorú képet vágott és így sóit: „Itt fogok állni addig, amíg mindent elfogyaszt”. „Undok zsandár!” — dohogott magában Marika. — De rögvest ijedten el- hesegette ezt a csúf gondolatot, mely egyáltalán nem méltó egy .kedves kislány”- hoz. Jóvátételként szelíden megszólalt:
