A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-09-01 / 9. szám
428- Kérem „kedves” Lujza, ne fárassza magát azzal, hogy itt áll. ízlik nekem ez az uzsonna. Becsületszavamra Ígérem, hogy mindent meg fogok enni, az utolsó falatig. És bocsásson meg, kérem, ha eddig dacoltam. A „kedves” Lujza szája füléig szaladt a meglepetés örömétől.- Csakhogy megjött az esze, - mondta és kiment. Harcias léptek kopogtak a folyósón. „Jön az orvos! Az a förtelmes hóhér!” — háborgott Marika. — De azonnal elutasította a tiszteletlen gondolatot és így javította: „Jön a kedves doktor úr.” Lármásan felpattant az ajtó. Az orvos megkezdte a parancsolgatást:- Mutassa a lábát. Álljon rá. Járjon. Előre: egy-kettő. Mit ijedezik? Fáj? Nem baj. Ezentúl mindennap gyakorolni fogja a járást. Kimegy a folyosóra és ott próbál fel és alá járni. Először az ápolónővel, aztán egyedül. Érti? Marika bólintott és szokatlanul szelíden azt felelte: „Igenis doktor úr”. Azt, hogy „kedves” nem mondta, mert az olyan óriási hazugságjlett volna, hogy ki se férne a torkán. Másnap megkezdődött a föl és alá járás a folyósón. Ez eleinte penitenciá- nak tűnt, de napról napra érdekesebbnek bizonyult. Marika soféle beteggel találkozott a folyósón. Volt olyan, akit fuldoklási rohamok kínoztak. Egy másik sírt az izületi fájdalmak miatt. Egy férfi, akinek a lábát térdből amputálták, műlábon újrajárni tanult. „Ehhez képest mi az én kis bicegésem?” — gondolta Marika — és megkönnyebbülést és szégyenkezést érzett. Megfigyelte azokat a szolgálólányokat is, akik a konyhaajtónál álltak: ételekkel megrakott tálcákat helyeztek a kerekeken mozgó asztalokra és betolták a betegekhez. „Ezt én is meg tudnám csinálni! ” - villant át Marika agyán és ez a gondolat mélyen befész- kelődött a szívébe. — Egy este halk, szerény kopogás hangzott Marika szobájának ajtaján. Bejött a Jóság-Ember és szeretettel kérdezte:- Hát hogy van drága gyermekem? Marika elcsodákozott ezen a szép, új megszólításon: „drága gyermekem”. A szíve megrezdült és kinyílt, mint a régi, kis aranyóra, mely gyöngéd é- rintésre felpattanja fedelét és hangosan ketyegi tartalmát. Marika is önként kitárult és bizalmasan elmondta mindazt, ami benne rejlett:- Kérem szépen, én öngyilkos akartam lenni, de mikor azt tetszett mondani, hogy Istennek csak a lélek számít, megváltoztam és mégsem lettem öngyilkos. De most nagy pácban vagyok, mert nemsokára gyógyultnak fognak nyilvánítani és haza küldenek. Az rémes lesz. Otthon csak a pénz számít és szememre fogják vetni a kórházi és orvosi számlákat. Én itt szeretnék maradni a kórházban mint szolgálólány. Hiszen én is be tudnám gurigázni a betegekhez azt a kerekeken tolható asztalt az ételekkel és reggel, a szobákban, jól tudnék port türülni, azt ágyakat is szépen megvetném. Ha szolgáló lány lehetnék itt, azt szeretném, ha a fizetésemet nem adnák nekem, de levonnák az apámnak szánt számlákból, amíg ledolgoznám az egészet. Lehet ez? (folytatjuk)
