A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-07-01 / 7. szám
306 KOMMENTÁR Az egyház és állam viszonyában Magyarországon még túl sok a hatalmi szóval diktált, az ideiglenesen, látszatra rendezett, a csak titkos protokolban rögzített kérdés ahhoz, hogy az adott „történetileg kialakult helyzetet” szolidnak és főleg igazságosnak lehessen nevezni. Az állam és az egyház közötti megegyezések létrejöttét is hatalmi szó diktálta. Az 1950-es megegyezést a sztálinista kor adminisztratív visszaélései során (melyek tényét Miklós is elismeri) az állam részéről túsz-szedés előzte meg: a szerzetesek deportálása - melyre a püspöki kar körlevele az egyezmény aláírása után kifejezetten hivatkozott is. (A szerzetesek és a szerzetesség ügye azóta sincs megoldva.) Az egyház és az állam közötti viszony „rendezése” még messze áll a teljességtől. A magyar állam az 1964-es részleges megegyezést követően a Vatikánnal szemben ragaszkodott ahhoz, hogy a tárgyalások során a személyi kérdéseknek, vagyis a mindkét fél számára elfogadható püspökök kinevezésének biztosítsák az elsőbbséget, a lelkipásztorkodást érintő kérdések rendezésével szemben. 1976-ban Dr. Lékai Lászlónak esztergomi érsekké történő kinevezésével lezárult a tárgyalásoknak ez a szakasza. A lelkipásztorkodásra vonatkozó kérdések sorravétele azonban húzódik. Félő, hogy mire ezen a téren számottevő ,.rendezés” történik, a magyar papság rohamos kiöregedése és számának csökkenése miatt éppen a pasztoráció korszerűsítésének legfontosabb előfeltétele fog hiányozni: a megfelelő számú és korú lelkipásztor. Az egyház és az állam közötti viszony alapvető problémáira utal az is, hogy a politikai élet gyakorlatától eltérően a régebbi egyházpolitikai perek elítéltjeit nem rehabilitálták. Sok mai áldozata van annak a rendelkezésnek pl. mely a börtönbüntetések előtt letöltött munkaidőt nem számítja be a nyugdíj- jogosultságba. Sok régi elítéltet sújtanak még mindig az útlevélkorlátozó rendelkezések is. Az egyházi dossziék rendszere a rendőrségen mais létezik és az abba zárt tények bármikor bírósági tárgyalás anyagává válhatnak. A jelen állapotot tehát nehezen nevezhetjük „történelmileg kialakult” helyzetnek. Nem történeti fejlődés belső logikája hozta létre, hanem sokkal inkább az a tény, hogy a magyar állam egyházpolitikáját mértékadóan ma is ugyanazok a személyek alakítják, igazgatják és hajlják végre, akik régebben az egyház adminisztratív és bírósági visszaszorítása idején, az egyházüldöző intézkedéseket elrendelték és végrehajtották. Ezek a tisztviselők a mai egyház- politikai adottságok közt is szeretnék elismertetni közel három évtizedes munkásságuk eredményeit, készek kimenteni hibájukat és nehezükre esik - mert visszahat személyükre — az okozott kár jóvátétele. 1956 decemberében, a magyar forradalom után, a politikai és gazdasági konszolidációt kereső kormányzat feloszlatta az Állami Egyházügyi Hivatalt és hatáskörét a magyar államigazgatás hagyományainak megfelelően a művelődésügyi minisztériumra bízta. Ugyanis a politikailag oly kritikus helyzetben egy kizárólag egyházpolitikával foglalkozó intézmény fenntartása az állam részéről meggondolandó volt. 1959 júniusában azonban újra visszaállították a magyar egyházpolitika ezen irányító intézményét, összes belső problémáival együtt,
