A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)

1980-07-01 / 7. szám

A csillagok szikrázva izentek,

ezerésezer remény, mosoly

felelt nekik vissza

s te ültél bezárva magadba,

mint akit már eltemettek,

mint aki az élet fényét többé nem issza.

Micsoda éjszaka! Mennyi fénye - árnya s te csak az árnyát kedveled, mint kis kecskegidát az anyja, bánatodat a magad vérén ilyen készséggel nevelgeted.

Dobd szét határaidat, tested, beszűkült lelked, kedélyed sárbataposott keskeny vonalát s nézz szét szabad, tárt szemekkel, olyan szemekkel amilyenekkel az Isten tervez, néz és mindent megáldva lát.

így néz rád is, mosolygó, világot fénylő, bátorító, ringató tekintete, az Apád, az Anyád, a Testvéred az Isten,

s hidd el, hogy Ő az emberek, minden ember titkos szerelmese.

Csak így lehet élni, csak ilyen tudatban,biztonságban, az ember csak ilyen légkör palástja alatt szabad,

nem segít itt semmi fontolgatás, képzelődés, kívánság, hibás ember - akarat,

az ő akarata remegteti át a Mindenséget, minden az ő hívására felel, s aki elbújt előle, megtalálja ő azt, s mellette jár aki nem bújik előle el, szabad tér az élet, minden világos fényének lángsugara alatt él, mit búsongsz az éjben a fogyó holddal, mint aki halni készül és csak a koporsójában remél?!

Nézz a szikrázó csillagokra, Szeme onnan is kísér és rád figyel, mint egy kitárt, ölelő anyai kar, születni küldött téged és vár, és vár, és vár, és választ életcsókjára tőled vár és tőled akar!