A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-06-01 / 6. szám
284 tériről azonban már tisztább fogalmam volt .Tudtam,hogy ha akart volna,legalább egy kis vajalját adhatott volna a kenyérkéhez. No,majd ha apám hazajön - gondoltam magamban. Oda volt dohányt vágni Ring kapitány úrnak,és mindig csak az esti harangszó vetette haza. De soha anélkül haza nem jött, hogy legalább egy kis nemzetiszínű árpacukrot ne hozott volna. Félálomban voltam már .mikor hazaért, de bizony semmivel se verte ki az álmot a szememből. Csöndesen ültek az asztalnál, elmorzsolt egy karaj kenyeret, megivott utána egy kancsó vizet, és csak akkor szólalt meg, mikor pipára gyújtott. Akkor is csak annyit mondott: — Az istene ne legyen ennek a rossz háznak, legjobb volna felgyújtani,akkor nem nyúznának az adóval. Kicsit nyugtalan álmom volt, égett a házunk, ropogott a nádtető, mint disznópörköléskor a szalma. Az apám pedig vasvillával két úriembert forgatott a tűzben. — Mit csinál, édespám? — kérdeztem. — Megpörkölöm, fiam, ezeket a disznó koslebálókaX. A koslebálók azok az úriemberek voltak, akik házról házra jártak minden esztendőben, és konskribálták az adót. Egy mérges városi írnok, aki ka- lamust hordott a füle mellett, meg egy bakter, aki vitte utána az összeírási íveket és a tintásüveget. No meg az is a bakter tisztje volt, hogy megakadályozza a kötelességteljesítésben a kutyákat, akik minden házban meg akarták harapni az írnok urat. Reggel, ahogy kisütötte a nap az álmot a szememből, az első dolgom volt kiszaladni az udvarra, megnézni a nádtetőt. Megvolt friss, jó egészségben, a nagy mohacsomók elevenen zöldelltek ki az olvadó hóból.- Más baj van itt - szólalt meg bennem a lelkiismeret. — A Lacika gombja miatt fogta el a jó Isten a kenyerünk mellől a szalonnát. Lacika a legrongyosabb szabó volt. aki valaha e világon foltokat vetett a romlásnak indult nadrágokra és kabátokra. Már úgy ötven felé járt, fehér fércek akadoztak a szakállába, de gyámoltalan és együgyű volt, mint a gyerek. Ezért hívtam Lacikának még én is, akit pedig ő mindig „fiatalembernek" szólított. Minden vasárnap eljött hozzánk vecsernye után, és lámpagyújtásig segítette az apámnak Deák Ferencet szidni. Akkor fölkászálódott, és a nyakamba akasztotta a bot kampóját:- No, fiatalember, hogy kell szépen köszönni?- Éljen a negyvennyolc! - rikkantottam el magam, mert Lacika elégedetten megveregette a vállamat, és megígérte, hogy ha az Isten élteti, akkor ő nevel belőlem olyan szabót, aki még atillát is tud szabni, olyant, mint az övé. Nem hiszem, hogy lett volna a világon olyan kétségbeesett madárijesztő, aki azt az atillát vállalta volna, de volt rajta egy gomb, amihez fogható szépet nem fogok már látni ebben az életben. A gomb piros csontból volt, de fekete karimával,és az eredeti hivatása az volt, hogy női keblen fogja össze a kabátot. A Lacika kabátján azonban csak mint l'art pour I'art nyert alkalmazást, s a mester tekintete mindig őrajta pihent meg, ha galambepéjét fölkavarta a politikai szenvedelem.
