A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)

1980-06-01 / 6. szám

285

Hát ez a gomb volt az,amely két nap óta az én ingem derekában lappangott. Egy óvatlan pillanatban lesodor- gattam a kincset az atilláról .Meg kell vallanom,a bűntudat csak a gyomromon keresztül ébredt föl bennem, de egy percig se haboztam a jóvátétellel. Még aznap délelőtt beosontam az öregtemplomba, s az oltárterítő megcsókó- lásának örve alatt odacsempésztem a gombot az Úr asztalára. Talán egyszerűbb lett volna a Lacika zsebébe csúsz- tatni,de akkor a jó Isten nem tudott volna róla, s én vele akartam a barátságot helyreállítani.

S azon az estén csakugyan azzal örvendeztetett meg édesanyám:

— No cselédem, kertészpecsenye lesz a vacsoránk.

Hát az volt, de bicska nem kellett hozzá. Kertészpecsenyének a sülttököt csúfolja a szegény ember. Jó étel az annak,aki szereti, de én hamarosan fel- mondtam neki a barátságot. Tél végén már vizet ereszt a tök, és elnyálkásodik a méze. Vissza kívántam a mindennapi kenyeret, hajával, bélivel. De bizony néha a hajával is be kellett érni. Igaz, hogy amint kitavaszodott, hetipiacos napon zöldhagymát is lehetett hozzá kapni. Ez volt a bérem azért, mert Vak Marinak, a zöldséges kofának hazatoltam az üres talicskáját a piacról.

Rossz esztendő járt. Amit meghagyott a fagy,leégette a nap.

— Az idén aszalt cseresznyét termett a fa — vágta a sarokba esténként a tarisznyát apám.

Az is jó volt nekem már akkor, a magjára száradt cseresznye. Olyan szűkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer színét se láttuk három napig.

Éhesen ődöngtem az utcán, mikor a gazdag Dobákné rámkiáltott:

— Te gyerek, szaggass a malackámnak egy kis papsajtot az árokparton!

Szép,kövérlevelű papsajtok bodo- rodtak ott,teleraktam a zsebemet is szép kerek papsajtocskával vacsorának.

Gazdag Dobákné igen meg volt e- légedve a munkámmal. Nagy karaj fehér kenyeret adott napszámba.

— Megállj, kenek rá mézet is —fordult be a kamrába.

De én már akkor kívül voltam az ajtón, és nekiestem a kenyérnek. De a falat nem ment le a torkomon,mert mergképzett előttem édesanyám képe.

— De jó volna visszaragasztani — néztem a megcsonkult karéjra.

Édesanyám azonban nem örült a kenyérnek. Sírvafakadt és visszaerőltette rám az ajándékom.

— Én már megettem a másik karajt — vörösödtem el.Anyám meg azon erősködött,hogy ő is vacsorázott már, mégpedig bundás gombócot.(Az meg a hajába főtt krumplinak a neve.)

— Hanem tudod mit? — törülgette meg anyám a szemét — eltesszük a kenyeret apádnak.

Azt már nem értem ébren, hogy hazajött.Csak hajnalban ébredtem föl a szóváltásra.

— Ne bántsd fiam, jobb lesz az nektek itthon. Én elvagyok kenyér nélkül is, ellát engem az eperfa.

— No, minket se féltsen - csúsztatta anyám a kenyeret apám tarisznyájába. —Jó az Isten,ma is ád annyit, mint tegnap.

Mikor este apám hazaért a szőlőből,vigan csóválta meg a tarisznyáját:

— No Ferkó,találd ki.mit hoztam? Nézd-e, madárlátta kenyér!

Tulajdon az a kenyér volt, amit én adtam anyámnak. Azóta tudom,mi az a „mindennapi kenyerünk".