A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-06-01 / 6. szám
®Wi2®pa 283 Móra Ferenc MINDENNAPI KENYERÜNK Már nagyocska gyerek voltam lehettem olyan ötödfél esztendős, és már körül tudtam bukfencezni a per- nyésgödröt, ha senki se látta. Úgy látszik politikusnak készültem, azonban hamarosan kiderült, hogy nem való vagyok erre a pályára, mert a nyilvánosság előtt nem tudok bukfencet vetni. Pedig a nyilvánosságot csak fél szem képviselte, amely az utcáról bekukucskált rám a deszkakerítés hasadé- kán keresztül. Zsibrita Jóska volt a fél szem birtokosa, velem egyidős gentleman, akihez a legőszintébb irigység fűzött. Tudniillik Jóska függetlenítette magát a polgári divattól, és télen viselt szalmakalapot, nyáron pedig akkora báránybőrsüvegben járt, hogy abba belefért volna a Dzsingisz kán feje is.Ezt azonban nem azért tette nevezett kortársam, mintha szembe akart volna helyezkedni a Daru utcai társadalom világfölfogásával, hanem azért, mert télen az öreg Zsibritának kellett a sapka, és nyáron ő hordta a szalma ka la pót. Elég az hozzá,hogy Jóska bekukucskált a kerítésen,ami még nem lett volna baj,de tudtomra is adta: — Játjak! Én akkor éppen a fejem tetején álltam, de a következő pillanatban már benne voltam a pernyében .Szerencsére puhára estem, és így politikai pályám anélkül ért véget,hogy csontom tört volna. Azóta meggyőződtem róla, hogy előbb-utóbb minden politikus belebukfencezik a pernyésgödörbe s minél később esik beleunnál nagyobbakat puffan. Nem is ezért emlékezetes nekem ez a télvégi nap, hanem mert akkor ettem először háromfogásos vacsorát. Letappogtam magamról a hamut és beoldalógtam a szobába. Szerencsére szülém semmit nem vett észre, mert nagyon bele volt merülve a Krisztusatyafiság könyvébe.Odakuporodtam mellé a padkára, a hóna alá fúrtam a fejemet, és néztem, hogy mozog a szája: —Ö-rül-je-tek-és-ví-gad-ja-tok-mert- ju-tal-ma-tok-bő-sé-ges-menny-ben. A voces paginarum hamar elaltatott. Mikor fölébredtem,még mindig ott ültünk a padkán, az óltetőről besütött a frissen esett hó, a félhomályban is ki tudtam venni a szülém arcát.Most már lecsukott szemmel imádkozott. — Mindennapi kenyerünket adjad nekünk ma... — Édesanyám — állítottam be közé és a jó Isten közé —,mit vacsorázzunk máma? Először végigmondta a Miatyán- kot, keresztet vetett, megcsókolta a könyv tábláján a feszületet, aztán felelt: — Háromfélit:kenyeret, haját, bélit. Azt mondtam erre, jobban szeretnék csak kétfélét enni, úgy, mint máskor. Szalonnát kenyérrel. — Jaj, gyerekem, a szalonna most elment adóba — vette elő anyám a kanapé sarkából az abrosszal letakart fél kenyeret. - Örüljünk, hogy a mindennapi kenyeret megadja a jó Isten. Arról persze akkor még semmit se tudtam, hogy minden államnak támasza és talpköve az adó, s hogy annak a malackának, amit karácsonyra vágtunk, az volt a hivatása, hogy féloldal szalonnájával fönntartsa az államot. A jó Is-
