A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
2 MISSZIÓS: „...hogy az egyház erős belső egységével kovászként jelen legyen a társadalomban.” Ugyanarról a belső egységről van szó, amelyet már az általános imaszándékkal is kértünk. Most vegyük szemügyre, hogy mi is az az erő ebben az egységben, amely az evangéliummal először találkozó lelkeket megragadja. Amikor a nem keresztény ember a keresztények megosztottságának oka után érdeklődik, a tárgyilagos válaszban megtalálja azt az emberi elesettséget,— éretlenséget, ellenszenvet, uralomvágyat, gyűlöletet — amellyel szemben magát is kiszolgáltatottnak érzi, és amelytől szabadulni szeretne. Amikor aztán annak is tanúja lehet, hogy akár ezer év szakadásának és ellentétének mindkét oldaláról mint keresik a korábbi ellenségek az egy Krisztusban az egységet, hogyan váltja fel a gyanakvást a bizalom, a vádaskodást saját hibáinak elismerése, az acsarkodást a szeretet jegyében való közeledés, akkor a kereszténység felé számos problémájával tekintő még nem keresztény ember ebben az egységtörekvésben is felismeri az evangélium alakító, üdvözítő, azaz a szó eredeti értelmében életet mentő erejét. Amikor pedig ennek az erőnek a forrását keresi, Krisztusra talál, és azt is megérti, hogy Krisztus nemcsak út és igazság, hanem élet is. Azaz a megváltás isteni és emberi dimenziójában mindig az ember, minden kor minden egyes embere van jelen. Babos István Szentbeázed- templomtalan magyaroknak t\z ember szeret a saját maga lábán állni, és másoktól függetlenül, önállóan akarja berendezni életét. Nem szereti, ha másokra kell szorulnia. Mégis, ha visszaemlékezünk, vannak pillanatok az életünkben, amikor megtapasztaltuk, hogy másokra szorulunk, és ennek emléke örömmel és melegséggel tölti el még ma is a szívünket. Sokan közülünk átélték a háborút, forradalmat, menekülést. Aggódva kerestük a helyet, ahol újra györeket verhetünk. Ebben a szomorú, lehangoló és reménytelen időben akadtak emberek, akik se- Szt.Margit gítségünkre voltak, megtapasztaltuk kedvességüket, jóságukat. Ez a tapasztalat visszaállította hitünket az emberekben, valahogy megjött az életkedvünk, és mindkettőnek: annak, aki adott, és aki kapott, átjárta szívét a melegség. Az adakozó örült, hogy adhatott, a rászoruló hálás volt, hogy megsegítették. Talán nem is olyan rossz dolog az egymásraszorultság... A kicsi gyermek rászorul édesanyjára, aki a legnagyobb ö- römmel gondozza... A szerelmes párok meghalnának egymás nélkül...
