A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

2 MISSZIÓS: „...hogy az egyház erős belső egységével kovászként je­len legyen a társadalomban.” Ugyanarról a belső egységről van szó, amelyet már az általá­nos imaszándékkal is kértünk. Most vegyük szemügyre, hogy mi is az az erő ebben az egységben, amely az evangéliummal először találkozó lelkeket megragadja. Amikor a nem keresztény ember a keresztények megosztottságának oka után érdeklődik, a tárgyilagos válaszban meg­találja azt az emberi elesettséget,— éretlenséget, ellenszenvet, uralom­vágyat, gyűlöletet — amellyel szemben magát is kiszolgáltatottnak ér­zi, és amelytől szabadulni szeretne. Amikor aztán annak is tanúja le­het, hogy akár ezer év szakadásának és ellentétének mindkét oldalá­ról mint keresik a korábbi ellenségek az egy Krisztusban az egységet, hogyan váltja fel a gyanakvást a bizalom, a vádaskodást saját hibáinak elismerése, az acsarkodást a szeretet jegyében való közeledés, akkor a kereszténység felé számos problémájával tekintő még nem keresztény ember ebben az egységtörekvésben is felismeri az evangélium alakító, üdvözítő, azaz a szó eredeti értelmében életet mentő erejét. Amikor pedig ennek az erőnek a forrását keresi, Krisztusra talál, és azt is meg­érti, hogy Krisztus nemcsak út és igazság, hanem élet is. Azaz a meg­váltás isteni és emberi dimenziójában mindig az ember, minden kor minden egyes embere van jelen. Babos István Szentbeázed- templomtalan magyaroknak t\z ember szeret a saját maga lábán állni, és másoktól függetlenül, önállóan akarja berendezni életét. Nem szereti, ha másokra kell szo­rulnia. Mégis, ha visszaemlékezünk, vannak pillanatok az életünkben, amikor megtapasztaltuk, hogy másokra szorulunk, és ennek emléke örömmel és melegséggel tölti el még ma is a szívünket. Sokan közü­lünk átélték a háborút, forradalmat, menekülést. Aggódva kerestük a helyet, ahol újra györeket verhetünk. Ebben a szomorú, lehangoló és reménytelen időben akadtak emberek, akik se- Szt.Margit gítségünkre voltak, megtapasztaltuk kedvessé­güket, jóságukat. Ez a tapasztalat visszaállította hitünket az emberekben, valahogy megjött az életkedvünk, és mind­kettőnek: annak, aki adott, és aki kapott, átjárta szívét a melegség. Az adakozó örült, hogy adhatott, a rászoruló hálás volt, hogy megse­gítették. Talán nem is olyan rossz dolog az egymásraszorultság... A kicsi gyermek rászorul édesanyjára, aki a legnagyobb ö- römmel gondozza... A szerelmes párok meghalnának egymás nélkül...

Next

/
Oldalképek
Tartalom