A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-05-01 / 5. szám
218 Kibújt a kerítésen, mert csak egy lécet kellett eltolnia. Áthasalt a szögesdrót alatt is és már ott is állt a kiszáradt bokor előtt. Egy pillanatra mintha meghallotta volna a méhek zümmögését és a tücskök ciripelését. Olyan jó volt a kettős muzsika mögött a csend. A bokor körül már sárgállott a fű, hetek óta egy szem sem esett. Letérdelt és a zsebében kezdett motozni. Buksi is lehasalt, állát két melső lábára fektette és várta, mi lesz a mai kaland. A gyufaszál lángja sercegve fellobbant. Már azt hitte, hogy a fű haragjában csak kunkorodik, csavarodik, barnállik, de égni nem akar. A füst kesernyés szaga a kutyának is orrába mart. Buksi talpra ugrott, egymás után hármat vak- kantott aztán nekiiramodott a töltésnek és mintha csak mezei egérre vadászna, bebújt a töltés oldalában nyíló csatornába. De ekkor már elérte a tűz a száraz bokrot. Éppen úgy történt ahogyan elképzelte. A boszorkány lángpalástját lebegtette és hívta a szelet. A szél mintha álmából ébresztették volna, lomhán föltámadt, aztán végigsöpört a töltés oldalán és a város felé kezdte hajtani a lángokat. A vasúti töltés most egész hosszában már egy tűztenger volt. Az akácfa eszelősen rázta ágait, a három napraforgó egymásnak borult, mint temetésen a közeli rokonok. Először csak megrettenve, aztán a rémület bénultságától gúzsba kötve vonszolta magát egyre hátrább. Begázolt a patakba és megköny- nyebbülten fellélegzett. Itt nem éri utói a Rém. Ekkor jutott eszébe a kutya. - Buksi, Buksi... - kiáltotta kétségbe esve és már kapaszkodott is föl a patak omladékos partján, de amikor fölért, látta, hogy egy lépést sem tehet. Félóra múlva csak az akác meresztette kormos ágait. Nagyon nagy csend volt újra. Ebből a csendből messzi nyöszörgés hívta. De nem olyan, ahogyan az ajtó előtt szokott kaparni, hogy engedjék be. Nem is olyan, hogy játszanak vele, mert unatkozik. Szaladni kezdett át a leégett mezőn. A töltés oldalában a csatorna ásító torka mellett valami mozdult. Újra meg újra feldobta magát és ilyenkor már alig hallhatóan, de vinnyogott is. Amikor odatérdelt melléje, már pihegni sem pihegett. Csak bogárfekete szeme nézett valahová a messzeségbe, ahol nincs ilyen iszonyatos fájdalom, ahol minden hűvös és kék, ahol csak a gazdának a simogatása meleg. Hiába szólingatta. Hiába érintette meg bőrig égett bundája helyén a hólyagosra dagadt bőrt. Aztán csak ott térdelt kis barátja mellett és behunyt szemmel jobbra-bal- ra ingatva testét mondogatt: — Én öltem meg, én ... én ... Sírni akkor sem tudott, amikor a tűzoltó fölemelte és a halálsápadt édesanya karjába tette. Az anya karjából a mentő orvos tette a kocsiba. Aztán vijjogni kezdett az autó szirénája. Mintha a tűz boszorkánya sikoltva kacagni kezdett volna a töltés felett.
