A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-02-01 / 2. szám
54 bért így szerette, ha azt az embert is így szereti, aki nekünk ellenszenves, a- ki életünket megkeseríti, aki nekünk ellenségünk, akkor mi ezektől is, bárkitől is megtagadhatjuk szeretetünket? Ha Istent igazán szeretjük, tehetünk-e másképp mint ő, nehezünkre eshetik-e, hogy szeressünk mindenkit, kivétel nélkül, legyen az jóbarát vagy ellenség, rokon vagy idegen? És végül, hogy ez a három szempont is elég legyen a probléma megoldására, azt sem szabad elfelejtenünk, sőt mindig szem előtt kell tartanunk, akárkivel is sodor össze az élet, hogy Isten mindnyájunkat az örök boldogságra, egy életre választott ki, mely maga a Szentháromság benső, boldog életében való részesedés. Ha Isten mindenkit az üdvösségre rendelt, mindenkit üdvözíteni akart s Krisztus mindenkiért halt meg, ez egyben azt is jelenti. Tehát azt az embert is örök boldogságra szánja, aki most a legelvetemültebb, leggonoszabb ember; aki talán történetesen az én ellenségem is. Ha ez az ember a kegyelemnek, mellyel Isten egész életén át üldözi, hogy megtérjen és éljen, végre enged, akár halálának utolsó pillanatában, akkor ez az ember egykor az örök boldogságra jut. Oda, ahová mi is eljutni remélünk. És akkor hogyan nem tudnám szeretni máris azt az embert, legyen bár most a legelvetemültebb is, akivel egykor majd a Szentháromság ölén az Isten boldogságában részesülve együtt leszünk, akit mi akkor nem tudunk nem szeretni azzal a szeretettel, mellyel Isten szereti? E hármas szemszögből, vagy ha szabad így mondanunk, e természetfeletti szemüvegen át nézve embertársainkat, nem pedig természetes szemszögből tekintve őket, egyszerre elosz- lik minden nehézség, melyet a felvetett problémában találunk. Mert hiszen ez esetben az Isten és a felebarát szeretete eggyé olvad össze: szeretjük Istent önmagában és a testvéreinkben, vagy - ha tetszik, - szeretjük Istent testvéreinkben és testvéreinket Istenben. így valójában a két szeretet nem különbözik egymástól, az egyik magába zárja a másikat; a két főparancs is teljesen ösz- szefügg: egyik nem lehet meg a másik nélkül. Ilyen természetfeletti szeretettel szeretve az embert, ez az Isten szeretete bennünk; az ilyen Isten-szeretet egyben szeretet minden ember iránt. így értjük meg Szent János apostol paradoxonszerű mondását, melyet egy régi tradíció származtatott reánk. Ez a hagyomány azt mondja el az öreg, már a 90. éve felé járó ’’szeretett tanít- vány”-ról, hogy állandóan csak azt mondogatta és szinte nem is volt más mondanivalója mint csak ez: ’’Fiacskáim, szeressétek egymást”. Végre is a tanítványok megunták az apostolnak ezt a szinte már unalomig ismételt mondását és egyszer őszintén megmondták neki: ”Kedves János apostol, mondj már valami mást is: ezt már eleget hallottuk.” Mire az apostol csak ennyit felelt: "Kedveseim, ha ez megvan, ha szeretitek egymást, ez elég.” Ez elég? - kiáltanánk fel kételkedve, mert hirtelen arra gondolnánk: hát hol van az Isten szeretete; őt talán nem kell szeretnünk? Elég, ha egymást, embertest- véreinket szeretjük? Ám rögtön belátjuk, az apostolnak nagyon is igaza volt, ha a felebaráti szeretetet úgy fogjuk fel, ahogyan a fentiekben leírtuk. Mert
