A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-02-01 / 2. szám

53

kell szeretnünk, úgy ahogyan van, mégha gyűlölet is van szívében irányunkban és rossz tulajdonságai vitán felül állanak.

De lehetséges ez? Természetes síkon, igen, lehetetlen. De az a szeretet, melyet Isten a 2. parancsban tőlünk kíván, természetfeletti szeretet. Ami e- lőször is azt jelenti, hogy szeretem őt, mert Isten is szereti. Vegyünk egy példát. Szeretem Szabó Istvánt és nejét, mert jóbarátok voltunk gyermek korunk óta. Mikor megházasodtak, szeretetem nem fogyatkozott meg irántuk, így természetszerűleg szeretni fogom gyermekeiket. Tán azok nem épp rokonszenvesek nekem; tán engem nem is szeretnek, néha szemtelenek is velem szemben. Szóval minden okom megvolna, hogy ne szeressem őket. Igen ám, ők az én legkedvesebb barátaim gyermekei: őket látom gyermekeikben és szinte magától értetődőleg átteszem szeretetem gyermekeikre is: egyszerűen nem tudom őket nem szeretni, nem mert rokonszenvesek, hanem mert barátaim gyermekei. Nos, így, ezért kell szeretnünk felebarátainkat is és minden mást ezen a világon. Jó vagy nem jó ez a felebarátom, mit bánom én: Szeretem Istent teljes szívemből, következőleg szeretek mindent, amit vagy akit Isten szeret. Már pedig Isten minden teremtményét szereti, de különösen az embert, ki sokkal inkább képmása, mint bármely más teremtmény, aki a kegyelem rendjében az ő gyermeke. S épp ezért minden embert szeretek, kivétel nélkül: legyen az jó vagy gonosz, gyilkos vagy szent, szeressen engem vagy gyűlöljön: ő Isten gyermeke, ha nem is ténylegesen, de arra van

kiválasztva és meghíva és akkor nem lehet, hogy én ne szeressem őt. Vagy talán azt képzelem, hogy én jobban meg tudom ítélni mint Isten, ki szeretetre méltó és ki nem? Igen, nem természetes-e akkor, hogy én is szeretem őket, megkülönböztetés nélkül? (Természetesen, ahogy Isten is nem egyforma szeretettel szeret minden embert, u- gyanúgy az én szeretetemnek sem kell egyformának lenni: a szenteket jobban szerethetem, mint a gonoszokat: de mindkettőt mégis szeretnem kell, a- hogy Isten is ezt teszi!) Ha tehát Istent igazán szeretjük, éspedig teljes szívből, akkor senkit, de senkit nem zárhatunk ki szeretetünkből: maga Isten szeretete kényszerít minket erre. Akkor egészen természetesnek vesszük, hogy szeretjük őket: Isten őket szeretetre méltónak találja, lehetünk-e mi más véleményen, érezhetünk-e velük szemben másképpen, mint a végtelen bölcs Isten, feltéve természetesen, ha Istent i- gazán szeretjük?

De Isten ebben a szeretetében az ember iránt odáig ment, hogy mint ember meghalt érettük, oda adta magát teljes áldozatul, csakhogy minden ember az örök üdvösségre jusson. Az Atya annyira szeretett minket, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindenkinek megváltója legyen. Szentsé- ges vérét mindegyikünkért kiontotta a keresztfán és ezt megtette volna egyetlen emberért is, mint azt sziénai Szent Katalinnak kijelentette, ha csak ennek az egyetlen embernek lett volna szüksége az ő véres önfeláldozására. Még elgondolni is hallatlan: az Ur Jézus, az Isten Fia még akkor is vállalta volna a kereszthalált! Nos, ha az Isten az em-