A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-11-01 / 11. szám
523 Egyszerre hideg lett, elhervadt az ölelés, és arra csak húsz év múlva jött rá Julinéni, hogy jó volt ez így. István részeges, verekedős lett, nem olyan, mint az ő Jánosa. — Üdvözlégy Mária... — zörrentette vissza szertekalandozó gondolatait Julinéni. Kicsit röstellte is, hogy ilyen istentelen gondolatok járnak a fejében i- mádság alatt, bár homályosan érezte, hogy az az idejében lecsapott ménkű nem is volt olyan istentelen. Nagy dongó tévedt a szoba félhomályába, ahol régi emlékek motoztak a sarkokban. Körbetáncolta a befőttesüvegben illatozó virágokat, és olyan hangoskodást csapott, mint egy kis repülőgép. Mint egy repülőgép... Ha lenne tükör, amely a gondolatokat tükrözi, az most füstfelhőt, égő házakat, menekülő embereket, szerteszéledő jószágot, lecsapó bombákat mutatott volna Julinéni kavargó gondolatai között. Ki tudná azt megmondani, mire gondol az ember, amikor éjszaka tör a háború semmit sem kímélő réme a falura? Nincs más, csak a fejvesztett menekülés. Ők is felkapták a batyut, a gyereket, és már a kiskapunál tartottak, amikor Julinéni - maga sem tudta, miért, — visszaszaladt és szenteltvízzel keresztelte meg az ajtajukat. Félje cifrán káromkodott és a fejét kapkodta a süvítő golyók elől. Aztán csak rohantak. Csak hetek múlva merészkedtek elő az erdő mélyéből, ahol gallyakból, sárból kunyhót tákoltak össze. Látnivaló nem volt a faluban, azazhogy nagyonis sok volt. Felfordult szekerek, bombasujtott jószág, halottak, kormos romok mindenütt. Két ház állt csak a faluban: a templom és az övék... Nem mondom, a bútorból semmi nem maradt, az ablakok, mintha üveget soha nem láttak volna, az ajtó is úgy fityegett a helyén, mint a leszakadó gomb a kabáton, de a falak álltak, a tető megvolt, és az ablakokat papírral is be lehetett ragasztani. Julinéni azóta nem hisz a véletlenekben, és arra álmában sem gondol, hogy műveletlen parasztasszony létére bölcsebb némely filozófusoknál... — Üdvözlégy Mária... — rántotta vissza az olvasó gyeplőjével a zabolátlan gondolatokat. Ámbár egy bújkáó felismerés kezdte felmelegíteni a szívét. Jólesett visszagondolni rá, hogy Valaki egész életén át vigyázott rá. Akkor is, amikor eszébe sem jutott kérni, és akkor is, amikor meg sem érdemelte... Peregtek tovább az olvasó szemei és lassan beesteledett. A nap búcsúzóul kissé korhely színekkel festette be a felhőket, hogy necsak hasznosak, hanem szépek is legyenek. A levegőben főtt krumpli szaga teijengett és álomra hajtotta fejét ezer virág az illatot lehelő réteken... Mondom, ez egy ilyen semmitmondó vasárnap délután volt, amikor nem történt semmi... Csak egy öregasszony sejtette meg, hogy milyen jó lesz végleg belesimulni abba a Kézbe, amely egész életében olyan szeretettel vigyázott rá...
