A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-11-01 / 11. szám
524 ©s"!Fa®s<ni 8aA Keszthelyi Ferenc RÉGI KULCS A ZÁRBAN Vasútállomás a nagyváros közelében két sorompó között. A lámpák fénye már sugarat vet a szürkületben. Megérkezik a munkásvonat, kibocsátja magából a tömérdek embert. Nagy csomagok terhe alatt futva, sietve, lépésben, magát vonszolva mindenki hazafelé megy. Mindennap, évek, évtizedek óta ugyanez a kép — gondolja az asszony — amíg a hazatérők útján a tömeg sodorja. Sokan megelőzik. Valamikorő is futott, amikor a férjeés a kislánya várta, meg a ház. Ház? Előbb csak telek, öreg fákkal. Az alaphoz az árkot maguk ásták, s amikor lassanként gyűlt a pénz az anyagra, két kezük emelte a falakat. Amikor beköltöztek, akkor jelentkezett a szíve alatt a kisebbik gyermeke. A ház félig volt kész, adósság nyomta őket, mégis boldogan fogadták. Két kis lánya mellett virrasztón azon a szörnyű éjszakán. Férje nem jött meg a szokott vonattal, s a következővel sem. Riadt madárként figyelte az éjféli, az utolsó vonatról érkezők lépteit. Elhaladtak, az ajtót senki sem nyitotta. Éjjel két óra felé megállt egy autó, az üzemből jöttek. Véletlen baleset — mondták — kórházban van, holnap meglátogathatja. A betegágyon a férje már nem felelt, szemét sem nyitotta fel, de amikor szólt hozzá, a haldokló könnyezni kezdett. Itt maradt két kis árvával, adóssággal, félig kész házzal, maga is árván és fiatalon. Talpra hajnalban, kicsiket bölcsődébe, napközibe, maga munkába, futva haza késő délután. Az úton a férfiak kedveskedve szó- lítgatták, kérője is akadt, aki vállalta volna a két gyermekkel együtt. Nem, nem, éppen a kicsik miatt nem. Az adósságot letörlesztette, a házat befejezte, amikor a lányok már dolgoztak, még egy szobát, előszobát toldották az épülethez. Igaz, szerényen éltek. Volt ruhájuk, ennivalójuk, otthonuk. Keresetük egy részét bankba tette, külön-külön a lányok nevére. Régi asszonyok módján gyűjtögette kelengyéjüket. Talán én voltam a hibás — mondogatja magának útközben — különben nem állt volna elém azon a délutánon a kisebbik. Akkor is így, munka után, a vonatról ment hazafelé. A nagyobbik lány dermedten állt a szobaajtóban, a lakásban nagy felfordulás, a kisebbik útrakészen, felöltözve, lábánál csomagokkal. — Elmegyek, anyám! Elegem volt ebből a szürke, eseménytelen börtönéletből. Munkába és haza, mint egy gép, egyhangú ételek, unalmas ruhák. Értsd meg, majd megőrülök, amikor a városból ide, a vaksi lámpák alá vissza kell jönnöm! A konyhaasztal mellett ülünk, mindennap ugyanazt elmondjuk, ezalatt mások moziba, színházba, szórakozni mennek! Albérletbe megyek, élem a magam életét, önálló szakmám, saját keresetem, betétkönyvem van. Értsétek meg: elegem volt! Természetesen odaadta a betétkönyvet is. Marasztalta volna, de a sírás beléfojtotta a szót. — Hagyja anyám — mondta a nagyobbik száraz szemekkel — én már régóta tudom, nincs az a bilincs, amivel ideláncolhatná! Majdnem eszét vesztette, a feje hamarosan tele lett ősz hajszálakkal. Kereste kisebbik lányát az üzemben: letagadtatta magát, megszökött előle. A gyárkapuban megtudta, hol lakik: nem nyitott ajtót. Naponta hazáig rohant a vonattól, hátha itt találja, hiába: nem jött. A nagyobbik is elfordult anyjától. Tekintetével vádolta: a másikat siratod, aki itthagyott, én nem vagyok elég, pedig minden kívánságodat teljesítettem, nem kívántam többet, mint amit nyújthattál, mégsem én kellek neked, hanem a másik. Fájt ez a tekintet, próbálta engesztelni, de magyarázkodása suta mentegetőzés volt. Egy idő múlva a lakásból holmik tűntek el: ruha, ennivaló, fehérnemű, pénz. Azt gondolták egymásról, hogy a másik viszi a szerencsétlennek. Nagyobbik lánya lakatost hívott, biztonsági zárat szereltetett az ajtóra. Akkor az anya megértette, hogy a kicsi járt itt. Nyomorult, ha már erre kényszerült, mi történt vele? Vádolta az Istent, önmagát, az életet. Kereste, hol hibázta el, azt is bánta már, hogy nem ment férjhez mégegyszer, most legalább támasza, tanácsadója lenne.