A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-11-01 / 11. szám
483 ellen küzdő szabadságharc egyik ütközete után, Kr.e. 163-ban, a szabadságharc vezére, Makkabeus Júdás, mint máskor is, elrendelte,hogy az Isten népének hősi halottait temessék el. Amikor összeszedték a halottakat, megdöbbenve látták, hogy sokak nyakában ott volt a jam- niai pogány templom apró amulett-bálványa. Az Isten törvénye tiltotta a babonának minden fajtáját és szigorú előírása volt, hogy minden ilyen tárgyat égessenek el, a pogány kultusznak engedő ember pedig vezekeljen. A hadvezér, aki éppen az egyetlen Istenbe vetett hit tisztasága védelmében szervezte meg Isten népének felkelését, elrendelte, hogy imádkozzanak a hősi halottakért: bocsássa meg nekik az Isten az amulett viselését. Egyben a csapatok között gyűjtést hirdetett, hogy a jeruzsálemi templomban, — a hitéért és szabadságáért küzdő kis ország szívverésének központjában áldozatokat mutassanak be a hősi halottak bűneinek engesztelésére. Ez az epizód bizonyítja, hogy a Kr.e. II. században az Isten népe hitt az örök életben és abban, hogy halottjait a tisztulás útján segítheti. Az újszövetségi iratok közül csak Szent Pál apostolnak Timóte- ushoz írt II. levelében találunk utalást arra vonatkozólag, hogy az a- postoli kor hívei is imádkoztak elhúnyt szeretteikért, barátaikért, jótevőikért. (II.Tim. 1,15-18.) Az apostoli kort követő első századokból a római katakombák, e titkos földalatti temetők sírfeliratai bizonyítják, hogy a szentek e- gyességébe vetett hit megtartotta a szeretet közösségében azokat, a- kiknek teste a sírban pihent. így pl. a frígiai Hieropolisz püspökének, a 180. körül meghalt Aberciusnak a sírfelirata avval végződik, hogy a hívek imáját kéri az elhúnyt főpásztor javára. A IV. században már magától értetődő és általános gyakorlat volt, hogy az elhúnytakat az élők lelkileg támogatják. Euzébiusz pl. Konstantin császár életrajzában arról is beszámol, hogy a 337-ben elhúnyt uralkodó testét mint tették ravatalra az oltár elé, és mint imádkozott a nép a papsággal együtt az el hú nytért .Jeruzsálemi szent Cirill az újonnan megkereszteltek számára adott hitoktatásában hangsúlyozza: nagy értéke van az Isten előtt az élő és elhúnyt bűnösökért mondott imának.A IV.század végén Aranyszájú Szent János úgy emlékezik meg a halottakért mondandó imáról és az értük felajánlott engesztelő alamizsnáról, mint az apostolok által meggyökereztetett gyakorlatról. Szent Ágoston, a nyugati egyház nagy tanítója, az V. század elején hangsúlyozza: elhúnyt szeretteink értük mondott imánk áldását csak abban az esetben nyerik el, ha ezt földi életükkkel a maguk számára elérhetővé tették.
