A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-08-01 / 8. szám

csak a keresztelők, esküvők és temetések rutinos vallásossága. A spanyol falvak vasárnapja ma is a régi. Buzgó hívek (minden évjáratból, a fiatalok sem hiányoznak), ma már szokatlanul ható csendes misék, a homília helyén az éppen soron lévő püspöki pásztorlevél felolvasása. A gépies szentségekhez já- ruláshoz szokott emberek nehezen értik még városokban is, hogy a fiatalokat az ünnepélyes szentáldozás után rendszeresen váiják a templomokban, hogy a keresztelések és házasságkötések előtt bizonyos gondolkodási időt akarnak tartani velük. A régi spanyol lelkigondozás a szentségekhez való já- rulásra volt felépítve. Amikor észrevették, hogy ez nem mindig fejleszti a hitet, rájöttek az evangelizáció fontosságára, de ennek módszerei még ma sem kiforrottak.

A vidéken a pap társadalmi helyzete sem változott. A gyógyszerésszel és a tanítóval ma is a notábilisek kis köréhez tartozik.

Talán az is baj volt, hogy a hit tanítását az iskolákra bízták. Ma még főpapok közt is sokan a hit elsődleges tanítóját a családi környezetben látják. Ezért nem fél például a madridi segédpüspök, Msgr. Iniesta az iskolai hitoktatás esetleges megszűnésétől — ami persze nem növeli tekintélyét a tradici- onalisták előtt: sokan őt gyanúsítják azzal, hogy a marxizmust be akaija csempészni a spanyol egyházba.

Az embereken csak külső máz a katolicizmus, nem belső meggyőződés. Társadalmi kérdések iránt volt bennük sok érzék, de nem a hívő emberre jellemző vallási igények, a belső vallásos nyugtalanság iránt.

Ma a fiatalok, a munkások, az értelmiségiek közül sokakat nem is érdekel az egyház. Ez persze - papok megállapítása szerint - nem is mindig csak az ő hibájuk.

Egyesek sajnálják, hogy az egyház úgy tesz, mintha tanácstalan lenne az új helyzettel szemben és kissé gyanakvó a megváltozott körülményekkel. Talán identitáskrízisen esik át és a megfelelő vezetés hiányzik a spanyol egyházban? Erre enged következtetni az az alapvetően védekező magatartás, amellyel minden problémához közelít és azt a benyomást kelti, hogy elhallgatott, pedig a Franco-éra utolsó éveiben ugyancsak hangos és élettel teli volt. Ez talán abból a spanyol sajátos adottságból következik, hogy az egyház érdekszférája sokáig a politikai volt, nem a pasztorális vagy a teológiai. Vagy a vezetőkben is bizonytalanság van az új helyzettel szemben?

Persze az is lehetséges, hogy ez a nagy csend csak átmeneti jellegű és nem annyira a tanácstalanság, mint inkább a keresés csendje.

Amit tehát ma spanyol bizonytalanságnak mondunk, az abból a visszás helyzetből adódik, hogy az egyház két és egymással szöges ellentétben álló csoportra van szakadozóban. És ezek közül az egyik csak a hagyományokban, a múltban véli felfedezni az egyetlen orvosságot a jelen belső bajaira. A másik, a merészebb csoport pedig nem törekszik velük az új helyzet megértetésére, a türelmes párbeszédre. Igazi spanyol vérmérséklettel szinte engesztelhetetlennek látszó ellentétben állnak egymással. Ez pedig hosszú távon mindkét frakcióra csak veszedelmes le-