A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-07-01 / 7. szám
298 aki ember. Jaj annak, aki mer s jaj annak, aki nem mer Égig nyúlni. Arra születtünk, hogy ölelésünk átfogja az Egészet s arra, hogy éljük, magunkban igazoljuk a Töredéket. Egész és Rész — kettősség az emberi élet. Jaj, de tömérdek kínt halmoz az Örök Élet vágya és a jelen élet harca mibennünk! A Percnek születtünk és ugyanúgy az Időtlennek. Az Anyagnak s ugyanúgy a Léleknek Magunknak és az Istennek. Ki felel, ki ad értést mindannak, amit a Lélek, az ösztön, az érzés, a szem-szív-agy-vér-álom kérdez? Isten. Felelj, Élet, kérdez az élet. Szólj felelettel e szörnyű magánosnak látszó harcban, ahol Ég és Föld közt fölfeszítetten élünk! Felelj, Élet Forrása, amíg a Földön (Kereszteden) remélve, hittel, a lényegünkig sebzetten hívunk és Tefeléd nézünk. Húsvét felé Mintha a tenger tükrén jártál volna. A sárga-arany homokon mentem fáradt lábbal a kác víz szintje felé. Lábam előtt tört kagylók, partravetett deszkák, ágdarabok, elszáradt moszatok, - a halál képe. De szememet húzta a tenger kék szintje. A felhők fönt (égi Jeruzsálem?), oszlopain paloták, utcasorok. Fényből, erőből épült odafend világ! De szememet húzta, odavonta az ezüstkék tenger-szint. A tenger, a mindig nagy, a hatalmas, halkan pihegett. A sok pici hullám csendes lélegzéssel tűnt el a partban. A cipőm már átázott, levetettem. A hideg, sós tengervíz befelé vezetett, tán tanúnak, hogy láttalak ott az ezüstkék habokon! Ott jártál? Mintha látni lehetett volna, ahogy ott jársz! Könnyű a lépted, a lábad alig emeled, alacsony ma a hullám. Vállad még leszakadt jobbról, ott, ahol vitte a keresztet. Fölfeszített! Már: Föltámadt,
