A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-07-01 / 7. szám
297 hasogatnak köröttem, szakadozik mindaz, ami ép-erős volt egykor. Rokkan a test, szabadulni kész már, a ruha kopik, ideje volna levetni. De ez nem rajtunk áll. Vár hát a türelmes lélek. Vacog, ami maradt, a gyér fog, dobog a szív, kongat, temetésre készül. A szem a szemüveg mögül les ki a világra s egyre jobban azt látná, ami mindezen túl van. Rejtekező felhő, árnyék, függöny, tárulj! Tükrök ne mutassátok csak a visszfényt! Élet, mutasd az Örök Igazat! A képzelet, egykor tárt szárnyú madár, — de messze röppent egykor! — most lecsukott szárnnyal gubbaszt, a valóság üszkei között tipeg és visszatorpan. Véges a Végtelen küszöbén. A láb már lassan jár, aprózza a lépést, óvatos, a talaj már nem biztos, vagyis nem biztos már a kereső lépés. Csak a lélek él már igazában. Még valahogy egybeterelgeti nyáját: a sok ködbefutó emléket cipeli magával. Száll, szétnéz, lát, örök előízeket ízlel, lobogva emelkedik új magasokba s lélekrobogása már-már érinti az Istent. A gondolat odatapad hozzá, a szív csak utána vágyik. A ”miért?”-ek higgadt feleletére, a keresett otthon Végső Igazára. A pici-ember lát, kitárul, még egyben tartja megát (testet s lelket) s magához ölel és fölemel mindent: a Teremtést, annyira, amennyire térfogata bírja - az Egész Világot. Az Isten Világát nyújtja imával, — neki ajánlja azt, ami úgyis az övé. Sebzetten E rettenetes magány érzését ki veszi el? Ki tölti be helyedet, szörnyű üresség? Hol van a bőség, ami felé a szívem vérzik? Hol van az egészség, te szörnyű betegség? Megverten, törten, darabokban a derű felé vonszolja magát bennem a vágy. Teljesség! Messzi, ígérő csillag! Reményem csillaga, vin-assz sorsom felhői mögött! Mily szörnyű az emberi sors. Jaj annak,
