A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
22 Isten akarata, hogy apánkon meg anyánkon keresztül gyüjjek bele, oszt éljek benne... Én a magam kis eszivel úgy vélem, hogy a világ egy nagy börtön, oszt arra vagyok ítélve, hogy benne letőccsem az időmet, míg meg nem halok. — Hát így is fel lehet fogni, de így nem sok öröme lesz benne — egészítette ki papja. így kezdődött és folytatódott Kurics Miklós élettörténetének töredezett elmondása egy késő őszi estén, kettesben, a hajlékban. — Nos hát, - folytatta Miklós - börtönbe kerültem. Apám meg anyám vóttak a börtönőrök. Oszt parancsolgattak, rendezgettek, én meg, szegény rab, tettem-vettem, ahogy mondták. Oszt tellett az időm. Oszt alig vártam, hogy felnőjjek, oszt csak törtem a fejemet, hogyan szökhetnék meg a börtönbül. Végre sikeredett. — Ugyan hogyan? — tört ki a papból a leplezetlen kíváncsiság. — Bizony csak úgy, hogy összeismerkedtem az Erzsivel. E- gyetlen jánya volt az apjának, anyjának, akik akkor mán mind meg- hóttak... De Erzsinek szép kis birtoka vótt hajadon fejére hagyva... No, mondok, ha én az Erzsivel összeboronálom magam, kiszabadulok a börtönbül. A pap már előre mosolygott, mint aki sejti, mi lesz a következő lépés. — Oszt tuggya, megesküdtünk. Még a másik pap esketett, aki maga előtt vótt itt. De oszt igen hamar rágyüttem ám, hogy csak áthelyezést nyertem egyik börtönbül a másikba... Mert ha szerettem is én az Erzsimet, Isten nyugosztajja ott, ahun van, mert most apám, a- nyám helyett ű lett az új börtönőröm... — és erre Miklós keserűen elnevette magát. — Vele harminc évet tőtöttem le időmbül, amibül négyet Ferenc Jóska katona börtönében tőtöttem változatosság okábul a háború alatt... Az orosz fronton, a román fronton, oszt végezetül az olasz fronton, a Piavénái... Oszt mikor Erzsimet elvitte a rák, hát Isten bocsássa meg, ha ,gy mondom, de bánatomba ’’öröm” is csurrant, hogy most mán osztán vége a börtönéletnek, oszt szabad leszek... A magam ura... A lőcsfalvi pap mélyen elgondolkozott, ahogy hallgatta egyszerű hívének életbölcseletét, ami érdekesebb volt, mint néhai professzorainak száraz, elvont bölcslekedése... sőt, szégyenkezve vette észre, hogy talán az ő saját papi bölcselkedésénél is... Koccintottak és megnedvesítették száraz belsejüket. Egy darabig csak a poharat nézték bölcsen hallgatva. — Hát akkor végre mégis csak vége lett a börtönéletnek — in
