A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-04-01 / 4. szám
150 vésbé lehet résztvennünk ma abban a keresztáldozatban, mely nem is tegnap, hanem sok száz évvel ezelőtt ment végbe. S ez teljesen igaz: emberi erővel ez teljesen lehetetlen. De ami lehetetlen embernek, nem volt lehetetlen Istennek, Az Isten Fia lehetővé tette azt, hogy mi ma résztvegyünk abban a keresztáldozatban, mely messze, nagyon messze a régmúltban történt. Az isteni leleményesség és végtelen hatalom a határtalan szeretet szolgálatában megoldotta ezt a megoldhatatlannak látszó problémát. Éspedig megoldotta a szentmise áldozattal. ”Az isteni előrelátás - mint Barreau mondja Örömhír című könyvében - a megismételhető vacsorába viszi át a megismételhetetlen halál lényegét.” Mert az Ur Jézus mindennap titokzatos módon jelenné teszi, a ”most”-ba hozza keresztáldozatát. U- gyanazt az áldozatot, melyet Ő egykor Jeruzsálem falain kívül a Kálvárián Istennek bemutatott imádásul, hálaadásul, engesztelésül és könyörgésül, u- gyanaz a Krisztus, a legfőbb Főpap, az oltáron száz és ezer templomban újra és újra jelenlévővé teszi avégre, hogy minden embernek, minden korban, a világ minden részén, a világ végéig lehetővé tegye, hogy Istent imádhassa Ővele, Istennek hálát adhasson Ővele, Istent engesztelhesse Ővele, Istenhez könyöröghessen Ővele s következőleg Istent imádhassa méltóképpen, hálát adhasson neki, ahogyan Isten azt megérdemli, engesztelhesse őt hathatósan és kérhesse Istent úgy, hogy meghallgatásra joggal számíthasson. Más szavakkal ez azt jelenti: az Ur Jézus minden nap megjelenik körünkben, messze kitárja karjait, hogy egyesítsen magával s magához öleljen minket, mindnyájunkat, akik a szentmisén résztveszünk, hogy mi ne menjünk egyedül, magunk- rahagyatottan az Atyához, az Ő Atyjához és a mi Atyánkhoz, hanem vele és általa; és ne menjünk üres kézzel, hanem őt és magunkat vele kedves áldozatul bemutatva, vele egyesüljünk mint áldozatbemutatók és mint áldozatok s így a mi önmagában véve semmitérő imádásunk, hálánk, engesztelé- sünk és kérésünk Istenhez méltó, nekünk pedig javunkra legyen. Mindezt tudva, mégsem fogjuk értékelni a szentmisét, sőt tán nem is értjük meg, ha ugyanakkor nem érezzük szükségét, hogy Istent méltóképpen i- mádjuk, nem érdekel minket, hogy neki kellő módon hálát adjunk, nem törődünk eléggé azzal, hogy őt bűneinkért és mások bűneiért kiengeszteljük s nem is vesszük komolyan, meghallgat-e. Vagy - ha meg is vannak bennünk ezek az érzések és kívánságok, de nem vagyunk ugyanakkor tudatában annak, hogy mi magunkra hagyatva teljesen képtelenek vagyunk erre. Mert ez a két érzés: mélységes vágya annak, hogy Istent méltóképpen imádjuk, neki illő hálát adjunk, valódi engesztelést nyújtsunk és hathatós legyen imánk s ugyanakkor az erre való képtelenségünknek teljes átérzése feltétlenül szükséges ahhoz, hogy igazán értékeljük, nagyra becsüljük, szeressük a szentmisét. Éppen azért, ha mi átéljük, mily nagy az Isten s mily kicsinyek vagyunk mi ahhoz, hogy őt méltóképpen imádjuk; mily sok az ő adománya bennünk és mily gyenge a mi szavunk,