A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-04-01 / 4. szám
151 hogy azokat megköszönjük; mily sok és súlyosak a mi bűneink, s ugyanakkor mennyire képtelenek vagyunk még a legnagyobb vezeklésekkel is azokat kiengesztelni; mily nagyok és sokfélék a mi szükségleteink s ugyanakkor azt is átéljük, hogy mennyire hatástalan és e- rőtlen a mi imánk, áldozataink és mindaz, amit Istennek nyújthatunk, ha mindebben magunkra hagyatkozunk, akkor és csak akkor fogjuk fel igazán, mi a szentmise nekünk; csak akkor értjük át, mily roppant kincset adott nekünk Isten a szentmisében, mely által képesek vagyunk Istent, a Teremtőt és Atyát, méltóképpen imádni, neki hálát adni, ahogyan azt az Ő végtelen jósága megérdemli, bűneinkért engesztelési nyújtani teljes értékű engesztelés- sel s úgy könyörögni Istenhez, hogy jogosan számíthassunk meghallgattatás- ra. Akkor felismerjük, Isten csodálatos ajándékot adott nekünk a szentmisében, mely által természetünkhöz tapadó, teremtményi mivoltunkkal együttjáró tehetetlenségünktől megszabadulhatunk. Mindebből világos, a szentmisén akkor fogunk a leghelyesebben részt- venni, ha már úgy jövünk arra, hogy lelkünk mintegy a fent leírt két érzés pólusa közötti feszültségben él: egyrészt nagy a vágy bennünk az Isten tökéletes imádására, kívánunk a sok jóért neki hálát adni, bűneinkért őt engesztelni és kéréseinket neki előterjeszteni — természetesen úgy, hogy hol az e- gyik, hol a másik vágy van túlsúlyban bennünk vagy akár csak egyik uralkodik lelkünk érzései felett — s ugyanakkor nem felejtjük el, hogy azért jövünk bekapcsolódni Krisztus egyedül értékes áldozatába, mert nélküle minderre képtelenek vagyunk. A szentmise alatt pedig mindjobban törekszünk arra, hogy Krisztussal, a főpappá, a lehető legtökéletesebben egyesüljünk, szinte összeforrjunk áldozatának bemutatásában, melyben most már nemcsak ő az áldozat, hanem mi is, odaadva magunkat az örök Atyának ugyanazokban az érzésekben, melyekben Krisztus önmagát és önmagává minket is az Atyának bemutat. Nemcsk Krisztus mutatja be most áldozatul önmagát, mint egykor a keresztfán, hanem — s ez az ő csodálatos kegyelme - minket is egyesít á- dozatává, éppen úgy, mint ahogy mi is bemutatjuk az ő ádozatát, melyben most már mi is bennfoglaltatunk. így megéljük a szentmisében keresztényi mivoltunk kettős hivatását: papságunkat, mely Krisztussá mint főpappá az ádozatbemutatásban egyesít és önmagunk odaadását áldozatul Istennek az ő szeretetében, mely az Isten egyszülött Fiát engedelmessé tette egészen a kereszthááig, Keresztényi életünk lényege függésünk elisnerése Istentől mint Teremtőtől és — a kegyelmi rendben — mint Atyánktól, éspedig szeretetből. Más szóvá ez azt jelenti: a szeretet oltárán egész életünkön át ádozattá kell lennünk, mely majd a háában annak sze- retet-teljes elfogadásában csúcsosodik ki. A szentmise, annak bemutatása, a krisztusi ádozatban való részvétel, úgyis mint papok, úgyis mint ádoza- tok, így kapcsolódik be életünkbe, mint annak legmagasztosabb kiteljesülése és életfeladtaunk fölemelése arra a síkra, melyben Krisztus folytatja bennünk az Atyát megdicsőítő életét.
