A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-01 / 1. szám

14 volna azzal, hogy a régi jobb- vagy baloldali alternatívák vonalán nem lehet többé gondolkozni. Moro meggyilkolása (a Vörös Brigád ’’kivégezte’') után a ’’nemzeti egység” eszméje mintha népszerűbbé vált volna. Legalább is nem kétséges, hogy egyfajta sorsközösség kapcsolja össze a keresztény demokráciát és a kommunistá­kat. Tartóssága persze attól függ, meddig tudja a D.C. távoltartani magától a szél­sőjobb kísértéseit, a kommunisták pedig a szélső baloldalét. Ebből a szemszögből nem kis jelentősége van annak, hogy a kommunis­ták főtitkára, Berlinguer, elejtette egy baloldali kormány lehetőségének a gondo­latát, és változatlanul kitart az elv mellett, hogy ’’Olaszországban a társadalmi vál­tozásokra irányuló törekvések vezetőszerepét senki sem veheti át a keresztényde­mokrácia ellenében, hanem csak a D.C.-vei együtt dolgozva.” A kommunisták kompromisszumokra való hajlandó­nyitás — baloldalra ságát is Moro politikája tette lehetővé, A konzerva­tív és jobboldali beállítottságú kereszténydemokrata pártot a konstruktív flexibilitás jelszavával ő alakította lassan olyanná, hogy egy­re kevesebb ellenállást mutat a kommunistákkal való hatalmi osztozkodás felé a kormányban. Egy szélesebb alapokra fektetett parlamenti szolidaritásra töreke­dett. Már a hatvanas évek óta, amikor a ”balra-nyitás” politikáját - először csak a szocialisták felé - beindította. Ő volt az első, aki De Gasperi után felismerte, hogy Olaszország problémáit nem lehet a baloldal ellenében, hanem csak velük e­gyütt megoldani, mert az ország választóinak a fele rájuk szavaz. Ilyen helyzetben kellett a biz­tos egyensúlyi helyzetre törekednie. Ennek az egyensúlynak kialakítására törekedett a saját pártjában is; az olasz politika egészét tekintve is ő lett a ’’nagy közvetítő” a jobb- és baloldal kö­zött. Ami 1978 májusában először látszott ko­molynak (a kommunisták csatlakozása a parla­menti többséghez), az Moro előkészítő munkája nélkül elképzelhetetlen lett volna. A D.C. 1976- os pártkongresszusán hangoztatta már, hogy az olasz történelemnek két fontos szakasza lezá­rult, és egy egészen új van keletkezőben. De Gasperi középutas politikája és a Centro sinistra kísérletek után eljött az ideje annak, hogy a kommunistákat valamiképp bevonják a felelős kormány munkájába. Az ő bevonásuk az egyet­len lehetőség arra, hogy valamiféle politikai konszenzus alakulhasson ki az országban és a kormányok újból cselekvőképesek lehessenek. Moro halála után nem csökkent, hanem csak világosabb lett ennek a konszenzusnak, az A 62 éves Moro

Next

/
Oldalképek
Tartalom