A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-03-01 / 3. szám
137 egyházban is, hogy a legokosabb határozat, amit a szinodus hozhat, az csak a határozat elnapolása lehet. A kérdés ezzel persze nem oldódik meg. A nők felszentelésének ügye napirenden marad az angolszász világban. Egyes püspökök valószínűen hajlandók lesznek idővel a nők ’’illegális” pappászentelésére. Az ellenz&et sem könnyű véleménye feladására bírni. Nagy számmal vannak, főként az alsópapságban, de a hívek között is, főként az ún. anglo-katolikus irányzathoz tartozók, akik ilyen gyökeres változtatások esetén egyházszakadástól sem fognak visszariadni. Szedő László ARCKÉP - ELMOSÓDVA karthauziak címere: földgömbön uralkodó kereszt, körülötte apró csillag, alatta a felírás: "Stat cruxdum volvitur orbis". - áll a kereszt, míg forog a világ. A hét apró csillag Szent Brúnót és hat társát jelképezi: ezekkel vonult a magányba, reimsi kanonok létére, a tizenegyedik században. Azt mondják, megcsalódott a világban; fö- löttese, a reimsi érsek, középkori nagyúr volt, hadakozó és vadászó ember, a- ki, midőn megkérdezték: hogyan ízlik a reimsi érsekség? — azt felelte, egészen jó lenne, ha nem kéne misézni. I- lyen életből Szent Brúnó nem kért. Másik verzió szerint egy haldokló szájából hallotta: "Megítéltettem - elkár- hoztam". Ez a megrendítő élmény vitte volna a magányba. A karthauziak a- zonban nem fogadják el ezeket a legendákat. Az ő hivatásuk — mondják — nem kezdődik a pokolban, vagy a csalódásban, hanem a szeretetben. Szent Brúnó fohásza: "O, Bonitas!" — Ó, Jóság! — Csalódott vagy sérült lelkű ember két hétig sem bírja ki a kolostorban. Egy fiatal magyar mérnök — majdnem hatvan éve ennek —, akinek megvolt már a biztos állása, egyszercsak felbontotta eljegyzését, otthagyott csapot-papot, és eltűnt a küzdőtérről. E- gyelőre Loanóba ment, Olaszországba, és ott beállt karmelitának. Hanem ez sem elégítette ki: fölcserélte barna csuháját a karthauziak fehér darócávak Pí- zában, és úgy érezte, most végre helyén van. Mi készteti az embereket a magányba? Ennek különböző okai lehetnek. Legfőbb közülük valószínűleg az, hogy nem vagyunk egyformák. Mindig akad, akiket nem csábít a tevékenység, az ambíció, akik az ismeretlenségben, a magányban akarják kifutni formájukat, egy olyan, közösségre beállított világban is, mint a mai. Ehhez szuverén joguk van. Nem kell félni, marad még elég ember a küzdőtéren. A szemlélődő hivatások, melyek imával és áldozattal szolgálják az egyházat, állandóan gyérülnek. Sajátságos azonban, hogy még a mai ifjúság körében is vannak hívei a névtelen, egyszerű életnek. Némelyek fölkerekednek, elmennek Indiába, Nepálba, Katmandúba, sőt a Szentföldre,