A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-03-01 / 3. szám
133 je nem megokolatlanul helyezett remény lesz az, ami a keresztényt képessé teszi arra, hogy mégoly nagyszerű emberi eredmények előtt se veszítse el valóságérzékét. Nem fog lenézni semmi olyan törekvést, amely a társadalmi haladás ügyét szolgálja, de nem fogja az e téren elért eredményekben rendeltetése maradéktalan beteljesedését látni. Krisztutól eltekintve minden férfit és nőt "csak ember"-nek tart, sem egyének, sem csoportok nem Megváltói — ez egyedül Krisztus. A keresztény továbbá nem ismerhet el semmi emberit a történelem középpontjának, mert ismer olyan középpontot, amely minden embert és az e- gész történelmet kielégítheti. A marxizmus hibája, hogy nem ismer el olyan megváltást, olyan rekonciliációt, amely ne lenne egy megadott időponthoz kötve. E- lőbb a történelem előtti, aztán a történelmi idők. S a sok ember, aki a megadott szabadulás és megváltás előtt él, nem részesedik a kivételes időpont győzelmében, emberi létüknek nem volt értelme, rendeltetésük nem teljesedett be. Akárhogy tiszteljük is a régi korok hőseit, hiába éltek, mert nem osztoztak s nem is fognak osztozni a végső megbékélés üdvöt hozó örömében. A keresztény ember azonban tudja, hogy Isten mindenkin könyörült. 2. Miután a hitoktatásban a keresztény élet politikai dimenzióival is foglalkozunk, nem kerülhetjük el, hogy a marxizmus szocio-politikai programjáról ne beszéljünk. Ez többé-kevésbé mindig különbözik az ideológiától. A keresztény hit nem áll semmiféle részletes szocio-politikai program mögött. A fiatal hívőt meg kell tanítani arra, hogy ezeket a programokat, amelyek sohasem a tiszta és tárgyilagos tudományos megfigyelés eredményei, hanem bizonyos értékítéletek leszűrődései, önmaga is képes legyen kiértékelni. Ahol értékekről és az értékek sorrendjéről van szó, az ember könnyen félrevezetődik. Csak a Jézus Krisztusban való hit hoz magával egy meghatározott értéksorrendet. A marxista politikai program elkötelezi magát arra, hogy a végsőkig vigye az osztályharcot. Mert meggyőződött arról, hogy csak a társadalmi osztályok egyikének végső győzelme hozhatja meg a várt eredményt. A keresztény emberre tartozik, hogy felfedje azt az értéksorrendet, amelyet az osztályharc elmélete magában foglal, esetleg: amely ez elmélet mögött tudattalanul meghúzódik. Az i- gazságosság mély tudata rejlik minden igazságos küzdelemben. De a kereszténynek azt is észre kell vennie, hogy a marxisták sokszor nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az osztályharc folyamatában az erőszaknak, mint az igazságosságnak. Mintha nem engednék meg, hogy a másik, az ellenséges osztályok táborából az egyszer megváltozottak, a "megtértek" is képesek lennének az igazságosságért síkra szállni. Ezért nem is tesznek különösebb kísérletet a "térítésük"-re. S ezen a téren mintha a marxisták érzéketlenek lennének ismét az iránt, hogy az erőszak csak gyakorlati szükségszerűség lehet, sohasem érték. Ilyen magatartás pedig nem vezethet igazságossághoz. A ma erőszakossá tett ember könnyen holnap is erőszakos marad. Azután: a proletárok győzelmével fellépő tökéletes rekonciliáció és társadalmi béke — ez nemes és szép elgondolás, de vajon alkalmas eszközöket
