A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-03-01 / 3. szám
132 lőször mindjárt az embernek az Istennel való kapcsolatairól tárgyalva, mert a marxizmus ezeket egy minden alapot nélkülöző, csalóka képzelet kivetítésnek tartja és azt gondolja, hogy a szociális bajoktól való menekülés ösztöne veszi rá ilyesmire az embert. Holott a valóságban az emberi tapasztalat amellett szól, hogy az embert Isten hívja, bármilyen szociális helyzetben legyen is. A keresztény továbbá azzal is tisztában van, hogy az ember képes a társadalmi rosszat is észrevenni, és igazságosan küzdeni ellene, épp azért, mert az ember több, mint pusztán társadalmi lény. A kereszténység sokra tartja az embert, de ha nem tenné, nagyon lekicsinyelné és csökkentené az értékét s azt gondolná, hogy arra sem képes, hogy adott társadalmi kereteiből kitörjön, pedig ez lenne a feladata. Az embernek valóban fennáll ez a szociális küldetése, sőt ennél többre is hivatott. Az emberi lét értelmét nem lehet leszűkíteni arra, hogy csupán valami új társadalmi struktúra kialakításában lássa elhivatottságát. Aztán ne felejtsünk el rámutatni a marxizmus lényegére, amely abban áll, hogy mindent az anyag örök és dialektikus fejlődésével magyaráz — ez pedig a valóságnak elferdítése. Azzal, hogy azt állítja: ez a fejlődés soha nem lépi át az anyag képességeit, már eleve kizárja minden etika, minden erkölcsi rendszer a- lapját — s közben a marxizmusnak is van bizonyos etikája. Ellentmondás van egy olyan rendszerben, amely egyrészt fel akarja emelni az embert, másrészt meg tulajdonképpen leértékeli. A keresztény tudja, hogy - mint ember - ő tulajdonképp egy élő paradoxon: földből vétetett, de képes arra, hogy túllépje földi a- dottságait — Istentől vezetve, és arra rendeltetve, hogy ennek az Istennek az életében osztozzon. Aztán meg ott van a hitoktatásunk középpontjában: Krisztus. Személye, jelentése minden egyes ember számára. Krisztus az ember Megváltója. Egyetlen Megváltója. Mi nem lehetünk el Megváltó nélkül, a megváltás reménye nélkül. Hiszen a marxizmus is, a maga részéről üdvösséget kínál, ha földhöz kötött jellegűt is és egy társadalmi osztályhoz, a proletariátushoz kötöttet. Szerinte a proletariátus lesz az, ami a nyomor és az osztályharc elő történetéből az üdvösségre viszi az embert, amikor végre kibékíti őt önmagával és a természettel. Az új és végleges társadalom kovásza a proletariátus, a fejlődésnek az a foka, amelyre egyszer elérkezik majd az emberiég. A marxisták olykor soha nem látott erkölcsi tisztaságot tulajdonítanak a proletariátusnak. Marx maga ezt nem tette, ha az összes társadalmi osztályok közül ezt az egyet ruházta is fel kivételes történelmi jelentőséggel. A marxizmusban tehát olyan életszemlélettel állunk szemben, amely nem Krisztust állítja a történelem középpontjába. S minthogy ez a más nem Isten Fia, nincs meg a kellő jogcíme ahhoz, hogy a történelem középpontja legyen. A keresztény ember számára Krisztus halála és feltámadása a középpont, nem valami forradalom, mégcsak nem is a proletárok forradalma. A történelem középpontja, minden ember rendeltetése: Krisztus. Mert benne nem csupán egy tökélyre fejlesztett emberi valóság jelenik meg, hanem az Isten Fiának valósága. A Belé-
