A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-11-01 / 11. szám
485 fülünk éberségéig és mégis a szemünk odanéz erre a kis kerek napra, mert jelzi az Időt: az időt, amely elénkfut és mögénk szalad, a sürgető, érkező, búcsúzó időt, a parancsoló, dolgoztató időt, mintha mesterünk lenne és mi a szolgái, ilyen, ilyen napokon, amikor észre sem vesszük, hogy a szívünkbe költöztél remetének, és mikor mi dolgaink erdeje felől remetelakásunk (a szívünk) felé tekintünk, Te felénk mosolyogsz, de mi észre sem vesszük éber ottrejtezkedésed, — Mester, áldj meg ilyenkor minket, köznapi tettek szálaival magunkat guzsbakötő, törekvő ügyetleneket! Eltűnni Benned! Tudom, hogy itt jársz, de a sűrű ködön nem lát át a szemem és ha léptem szaporázva siet utánad, léptem zaja éppen az, ami elfödi halk mozgásod. Ha a pusztában lennék, ha ott élnék a csendben, a végtelen magányban, tisztakék, ég alatt az üres homoktenger felületén a magányos csendben könnyebben megtalálna magányos életem. De erdőben élek, nem fák, de házak, motorok, kórházak, iskolák, lakóházak, üzletek, gyárak, bankok házerdejében, ahol millió és millió ember nyüzsög keresve életét, a megélhetést, boldogulást, élete célját, — egymást hívjuk tanúnak, egymásba fogódzunk, egymást használjuk és kihasználjuk céljainkra, egymásra lépünk, egymást segítjük és bántjuk, háborúkat szítunk, ölünk, raboljuk egymást, szeretjük, keressük és elvetjük egymást, - e közös emberi erőfeszítés feszültségében, e bűnös-erényes világban nem oly könnyű kihallani hangod, - a zaj, amit kacajunk és jajunk, gépeink, építő és romboló erőnk teremt, nem adja át oly tisztán, örökértékűen és félreérthetetlenül jelenléted, ahogyan szomjazzuk és éhezzük életedet közöttünk.
