A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-07-01 / 7. szám
1 mint az ördögmotolla. Nagy szégyen ez egy rendőrre. El is költöztek abból az utcából, de azért a szomszédok még mindig eleget tudnak, pedig most már csend van. Szó nélkül kimossa az ingét, és egyre ritkábban gondol az anyjára. De most, ezen a különös éjszakán mégis kiszaladt a száján: mama. Ma- muska. Vajon mi van vele? Mikor legutóljára otthon volt, fájta lába. "Még mindig fáj, mama?" — és elhatározta, hogy holnap meglátogatja. "Elmegyek, amíg tiszta az ingem." — Egy, kettő, egy... Megállt az utca végén, a kocsma előtt, ahol kiveresedett arcú emberek hátraejtett fejjel nyelték a pálinkát. Ó, mennyire gyűlöli ezeket a dúlt arcokat! Azóta gyűlöli, amióta kiszabadította a csizmájuk alól azt a vézna, rőtvörös hajú lányt. A lány haja összetapadt és büdös volt a vértől, pálinkától, sörtől, amit a földön fetrengve felsepert. Nem is tudta magához téríteni, és a fiatal próbarendőr kihívta a mentőket. A lánynak nem volt senkije. — Mit törődsz vele? — és az őrszobán sokáig gúnyolták, amikor elmondta, hogy meglátogatta a kórházban. — Ez nem nő: ez szemét! Abban a körzetben talán nem is volt más, csak szemét. A magas, szelelőlyukaknak is kicsi ablakok mögött éhes gyerekek feküdtek a földön, és a kocsmában minden este verekedés volt. És ez a szemétdomb volt a munkahelye. Megígérték, hogyha letelik a próbaidő, más körzetet kap. Meg is kapta volna, de a sok szemét közül egy ráragadt. Ki tehet róla? A vézna lány mindig a nyomában volt. "Csak egy kicsit szeress!" — rimán- kodott, és azzal fenyegette, hogy kútba ugrik, ha nem veszi el. Elvette. Az asszony bejárt az őrszobára, híre ment az életüknek, és az új körzetből nem lett semmi. Az előléptetés is akadozott. És most, mint régi szakaszvezetőt mégis áttették ebbe a körzetbe. "Orvoshoz ment — jutott az eszébe ismét, és önkénytelenül megállt. — Talán még nem késő... Mi nem késő?" — förmedt rá önmagára. — Egy, kettő, egy... Az egyik ablak mögött felsír egy gyerek. A sírás nyomán azonnal világosság tá330 mad. Egy nő, hosszú hálóingben kiugrik az ágyból és mellére öleli a gyereket. "Kislány" — és a rend őre arra gondol, hogy ő is kislányt szeretne. Ilyen harmatos testűt. Aztán elakadnak a gondolatai. A kocsmából kapatos emberek tántorognak ki az éjszakába. A csapos felrázza az utolsó vendéget, aki mélyen, békésen alszik a sarokban. — Ébredj Gábris, kifele! Gábrist mindenki ismeri a környéken. A gyerekek nappal a nyomába szegődnek, mert Gábris rendszerint már nappal is részeg, de arra még nem volt példa, hogy bántott volna valakit. A gyerekek megrángatják a kabátja ujját, és visítanak örömükben, ha Gábris mellét verve, akadozó nyelvvel prédikál nekik. — Szeretettel legyetek egymás iránt. A csapos kituszkolja Gábrist az utcára. Az ajtó becsukódik mögötte. Jó. Végeredményben mindegy: a kocsma padlója vagy az utcakő. Ő csak aludni akar és aludni itt is lehet. Elnyúlik a földön, de a szakaszvezetőnek hirtelen fejébe száll a vére: felrángatja és ráordít. A csend ezer darabra törik a hangjától. Szellő sem volt idáig, most hirtelen szél támad. Az imént még mozdulatlan fák vészjóslóan suhognak, a sötét ablakokból fény, hang, emberi testrészek, karok, vállak, fejek tódulnak az utcára: "mi történt?" Gábris az egyensúlyát keresi. A pálinka, az álom és a váratlan támadás után erősen kóvályog. Lebotorkál a járdáról és széttárt karral megáll az úttesten: "legyetek szeretettel egymás iránt" — dadogja. — Részeg — heherészik a rendőr az ablakok népe felé, de furcsa módon szégyeli is magát. "A gyerek!" és rémülten gondol arra, hogy megzavarta a kislány álmát. Az ablakok elsötétednek, csak Gábris veri még egy ideig a mellét és akadozó nyelvvel prédikál: — A szeretet befödi a bűnök sokaságát — aztán elbotorkál. Csak a szakaszvezető idegeiben zeng, zúg a ritmus: — A szeretet befödi... egy, kettő... a bűnök sokaságát. — Egy, kettő, egy...
